Cikk oldal
2010-02-19
Marmoráták nyomában I.
Visszatérés Márványországba
Nem semmi telünk van. Ritka eset, de házunk táján az összes folyóvíz hátát jégpáncél fedi. Nincs vagy alig van lehetőség a horgászatra, és az elszánt próbálkozások eredménye is leggyakrabban betli. Ilyenkor egyre többet idézem fel magamban a nyári horgászatokat, az elmúlt év legszebb eseményeit.
Szerencsére kijutott az élményből rendesen, csodás tájakra vetődtem, horgászbottal a kezemben. Egy nagyon szép, már-már meseszerű túra emlékei még megírásra vártak, és talán a legjobb alkalom, hogy a jó ideje tartó télbe ezzel a történettel csempésszek némi reménysugarat.
Július derekán sikerült a szlovén Soca egyik „szörnyével” találkoznom; bár csak kétszer mutatta meg magát, egy tíz kilón felüli, óriás pisztráng körvonalai égtek bele az emlékezetembe. Hazaérve Profi barátomnak – aki szintén nagy hódolója a legyezésnek– elmeséltem a történetet, és már akkor sem az volt a kérdés, hogy visszatérünk-e, csupán az, hogy mikor.
A választ Anton bácsi, a Soca folyón mintegy fél évszázada legyező szállásadónk adta meg:
- Szeptember a legjobb hónap - mondta, október elsejétől ugyanis tilalom van márványpisztrángra, a célhal pedig nem titkoltan ez a gigantikus méretű szalmonida volt (a „marmorata” a dunai galócához hasonló testméretű csúcsragadozó, már a fiatal példányok is agresszív halevők).
Profit sem kellett hosszasan győzködni, a szlovén meseország kapuja három napra, cirka 140 eurós horgászjegyért megnyílt előttünk. Az évszak azonban szeptember vége ellenére sem ősz volt, hanem az indián nyár kellős közepe. Hetekkel azelőtt volt arrafelé az az ominózus esőzés, melynek hatására földcsuszamlás történt a szlovén hegyekben. Mivel ez a Soca egyik fő mellékvizét érintette, annak vize a bemosódó alpesi kőportól szürkésfehéren „áradt”. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy a visszahúzódó víz még mindig túl zavaros volt indulásunkkor. Erős kérdőjelek lapultak bennünk, hogy vajon a tudunk-e a Socában legyezni, vagy csak a mellékfolyók maradnak meg számunkra…
Amikor megláttuk a még mindig szürkéskék vizet, a legnagyobb mellékágra, az Idrijcára tettük le a voksot. Az teljesen tiszta volt, sőt, a várt ideális állapottal szemben, az európai szintű csapadékhiány miatt minimumvízzel csörgedezett, jóval alulmúlta még júliusi önmagát is.
Már jó előre eldöntöttük, hogy csak erős legyesbotokat viszünk magunkkal, nehogy engedjünk a „kisebb” halak csábításának, és efféle élményekkel töltsük a marmorátáknak szánt, a szó szoros értelmében is drága időt. Nem mintha nem varázsolna el mindkettőnket a hely szelleme, de döntenünk kellett: megfogjuk a sokszázadik negyvencentis pisztángunkat, vagy igent mondunk egy kihívásra, és – akár a nullázás bevállalása mellett – a márványpisztráng nyomába eredünk. Az utóbbi mellett döntöttünk, de már induláskor kiderült, hogy egyikünk sem tudja otthon hagyni a finom osztályú, élmény-pecabotot…
Ennek a botnak mindjárt az első napon hasznát vettük, hiszen a majdhogynem állóvizűvé lassult, kristálytiszta Idrijca rendkívül óvatos halai szinte „kérték” a szárazlegyet. Miután Dolenja Trebusa vízparti vendéglőjében ettünk egy kitűnő kalamárit, felfelé indultunk a folyón, hogy találjunk egy némileg gyorsabban áramló szakaszt. Biztosak voltunk benne, hogy a lassú vízből a pisztrángok zöme ilyenkor elindul gyorsabb, oxigénben dúsabb szakaszokra.
Párszáz méterrel fentebb találtunk egy nagyméretű kövekkel, sziklákkal tarkított folyószakaszt, melyeken a víz fodrozódva bukott át. A limányló felszín nem láttatta lakóit, de lépteinkre innen-onnan megugró árnyak sok halat sejtettek. Nagyjából a szakasz közepén gázoltunk be, felosztva a területet: Profi felfelé indult, én az ellenkező irányba.
Eleinte nem sikerült megtalálnom a megfelelő legyet, érdektelen halak és eseménytelenség jellemezte a kezdeti időszakot. Profi egy nagyon ígéretes, sötétlő vizű sziklaöböl elé állt be, és már elsőre látszott, hogy beletalált valamibe. Néhány kapásra üres bevágással válaszolt, majd karikában maradt a négyes „erősségű” pálcája. Messziről nem láttam jól, csak később derült ki, hogy látott halra, egy 60-70 centis pisztrángra horgászott, mely megakasztása után azonnal a szurdokba menekült, majd valamilyen víz alatti tereptárgyon megtépte az előkét.
Nem sokkal ez után még fogott pár 40-45 körüli szivárványos pisztrángot, aztán kellően messze kerültem attól, hogy bármit is lássak a ténykedéséből. Míg gyalogoltam a folyómeder szélvizében, volt alkalmam megszemlélni a valóban varázslatos tájat, az óriás, mohos szikladarabokat, rácsodálkoztam az üvegtiszta hegyi folyó szépségére. Az Idrijca itt sárgás-zöldes, néhol világosbarna hátteret adott az aljzaton, nem lehetett érezni a Soca türkizkék hangulatát, másféleképp volt szép.
Ahogy a meder leváltott egy kétméteres mélységi zónába, a halak is megsűrösödtek. Néhány negyvenes szivárványos mellett egy-egy nagyobb példányt is észrevettem, de hasonlóan ők is engem, még csak a dobást sem várták meg, nemhogy a legyemet. Valamiféle trükkre volt szükség, hiszen a partról csak kicsit tudtam dobni, vízbe állni viszont a mélység nem engedte. Pár méterrel lentebb egy magányos szikla meredt ki a vízből, mellette bő másfeles gödör. Néztem egy darabig, logisztikáztam, hogyan juthatnék be rá a szomszédos, de már jócskán víz alatt lévő, nagyobb kövekről.
Negyedóra alatt sikerült meghódítani a „csúcsot”, minden értelemben nyeregben éreztem magam. Ültem a sziklán, és pol pozícióból horgásztam. Nekem is beindult a szekér, „egy ülésből” három, darabos szivárványost fogtam. Gyönyörű fárasztások voltak a finom, szárazlegyekhez, apró nimfákhoz illő 0.13-as fluoro előkével.
Az Idrijca nagyon szép, napos arcát mutatta, lassan bandukolva horgásztam végig a hídig tartó szakaszokat, szinte mindenütt látott halakra dobva a kisimult vízen.
A híd alatt hatalmas betonidomok és vasszerelvények fekszenek a víz alatt, talán még a háborús időkből. A romok között és környékükön sok és nagy halat látni, márnát, domolykót, szivárványos és márványpisztrángot – a hídról nézve a kavalkád igazán különleges látványt nyújt. Ezek a halak nagyon kitanultak, sokuk látott már horgot, és mindegyikük tucatnyi horgászt.
Nem sokat erőltettem a frusztrált halakat, inkább lentebb gyalogoltam, ahol időnként nagytestű halakat láttam feljönni a felszínre, aprócska kis kérészekért. Óvatos megközelítésem ellenére is csak 18 méter körüli dobásokkal tudtam a közelükbe juttatni parányi műlegyemet. Egy rontott kapás után végre az egyik hatalmas száj levette a felszínről a 16-os méretű apróságot….
A hal lassú, de ellenállhatatlan húzással indult meg a behajló bokrok alá, megfordításához majdnem kevésnek bizonyult a 13-as tippet. Ahogy nagy sokára sikerült közel húznom a halat, kiderült, hogy egy bőven kiló feletti domolykóval hozott össze a sors. Túlzottan nem voltam meglepve, nem az első domim került elő a Soca vízgyűjtőjéből, ezen a helyen pedig még relatíve is sokat lehet látni, az év minden szakában. A hazaihoz képest eltérő színvilágú, de az átlátszó vízben nem kevésbé kontrasztos mintázatú halamat lefotóztam, majd útjára engedtem.
A soron következő ígéretes helynek a bedőlt hídromok mutatkoztak. Settenkedve megközelítettem a tereptárgyat, majd egészen óvatosan bemerészkedtem rajta, szinte a folyó közepéig. Ez nem sokkal jelentett többet, mint tíz méter, viszont a betonidomban ott egy mély lyuk tátongott. Sötétjében, úgy gondoltam, hátha látok valami jobbacska halat megbújva, netán nagy márnákat, amik az alacsony víznél nem nagyon mutatták másfelé magukat.
A lyuk tele volt gallyakkal, drótdarabokkal, de ahogy jobban szemügyre vettem a félhomályban megbúvó formákat, egy ijesztő halfejet pillantottam meg. Természetesen test is társult hozzá, azonban azt az üreg mélye takarta. Nem akartam hinni a szememnek, de ott állt előttem botspicc távolságban egy brutálisan kinéző márványpisztráng. Megpróbáltam a mozdulataimat befagyasztani, csak az agyam járt ezerrel, hogy mit tévő legyek.
A 13-as előkém teljesen esélytelen volt a sűrű akadósban és a hal méretéhez képest is. Maga a bot gyenge, a zsinór alkalmatlan nagyobb legyek eldobásához. Merész gondolattal a vékonyodó dobóelőkét félbe vágtam, körülbelül ott, ahol már 0.25-ös vastagsággal bírt. Felkötöttem rá egy 10-es méretű nimfát, közben félszemmel a halat figyeltem.
Harmadszorra sikerült az orra elé úsztatnom a rovarutánzatot, ami a burványló vízben nem is volt olyan egyszerű feladat. Meglepő módon a fekete hal szája nyílt, és reflexszerűen bekapta a műlegyem. Bevágtam, és elemi erejű védekezésre számítva perecbe húztam a kis botot...
Nem igazán az történt, amit vártam. Az üregből viszonylag gyorsan feltéptem a halat, és ekkor vált az is láthatóvá, hogy az ijesztő és óriás fejhez egy relatíve csökött test tartozik. Valószínűleg egy sokat horgozott és visszaengedett, végelgyengülésben szenvedő marmoráta volt. Már sajnáltam, hogy kifogtam, semmiféle diadalt nem éreztem a betegnek tűnő hal felett, noha valóban egy közel hatvan centis márványpisztráng pihegett előttem. De nem ilyennek gondoltam az elsőt, nem ezt a győzelmet akartam. Miután sietve pár fotót készítettem, visszatettem a halat az akadók közé, hátha maradt esélye a túlélésre, bár nem voltak illúzióim…
A sok hal és a meseszerű Idrijca-völgy után hazafelé autózva eldöntöttük, hogy bemelegítésnek nagyon jó volt ez a peca, de ideje a főfolyó vadvízi halainak nyomába eredni. Csak remélni mertük, hogy a Soca kőporos vize egy nap alatt letisztult a horgászhatóságig…
Folytatása következik…
Szerencsére kijutott az élményből rendesen, csodás tájakra vetődtem, horgászbottal a kezemben. Egy nagyon szép, már-már meseszerű túra emlékei még megírásra vártak, és talán a legjobb alkalom, hogy a jó ideje tartó télbe ezzel a történettel csempésszek némi reménysugarat.
|
|
Július derekán sikerült a szlovén Soca egyik „szörnyével” találkoznom; bár csak kétszer mutatta meg magát, egy tíz kilón felüli, óriás pisztráng körvonalai égtek bele az emlékezetembe. Hazaérve Profi barátomnak – aki szintén nagy hódolója a legyezésnek– elmeséltem a történetet, és már akkor sem az volt a kérdés, hogy visszatérünk-e, csupán az, hogy mikor.
A választ Anton bácsi, a Soca folyón mintegy fél évszázada legyező szállásadónk adta meg:
- Szeptember a legjobb hónap - mondta, október elsejétől ugyanis tilalom van márványpisztrángra, a célhal pedig nem titkoltan ez a gigantikus méretű szalmonida volt (a „marmorata” a dunai galócához hasonló testméretű csúcsragadozó, már a fiatal példányok is agresszív halevők).
 |
| Egy szebb szivárványos |
Profit sem kellett hosszasan győzködni, a szlovén meseország kapuja három napra, cirka 140 eurós horgászjegyért megnyílt előttünk. Az évszak azonban szeptember vége ellenére sem ősz volt, hanem az indián nyár kellős közepe. Hetekkel azelőtt volt arrafelé az az ominózus esőzés, melynek hatására földcsuszamlás történt a szlovén hegyekben. Mivel ez a Soca egyik fő mellékvizét érintette, annak vize a bemosódó alpesi kőportól szürkésfehéren „áradt”. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy a visszahúzódó víz még mindig túl zavaros volt indulásunkkor. Erős kérdőjelek lapultak bennünk, hogy vajon a tudunk-e a Socában legyezni, vagy csak a mellékfolyók maradnak meg számunkra…
|
|
Amikor megláttuk a még mindig szürkéskék vizet, a legnagyobb mellékágra, az Idrijcára tettük le a voksot. Az teljesen tiszta volt, sőt, a várt ideális állapottal szemben, az európai szintű csapadékhiány miatt minimumvízzel csörgedezett, jóval alulmúlta még júliusi önmagát is.
 |
| Az Idrijca, kisvíznél |
Már jó előre eldöntöttük, hogy csak erős legyesbotokat viszünk magunkkal, nehogy engedjünk a „kisebb” halak csábításának, és efféle élményekkel töltsük a marmorátáknak szánt, a szó szoros értelmében is drága időt. Nem mintha nem varázsolna el mindkettőnket a hely szelleme, de döntenünk kellett: megfogjuk a sokszázadik negyvencentis pisztángunkat, vagy igent mondunk egy kihívásra, és – akár a nullázás bevállalása mellett – a márványpisztráng nyomába eredünk. Az utóbbi mellett döntöttünk, de már induláskor kiderült, hogy egyikünk sem tudja otthon hagyni a finom osztályú, élmény-pecabotot…
|
|
Ennek a botnak mindjárt az első napon hasznát vettük, hiszen a majdhogynem állóvizűvé lassult, kristálytiszta Idrijca rendkívül óvatos halai szinte „kérték” a szárazlegyet. Miután Dolenja Trebusa vízparti vendéglőjében ettünk egy kitűnő kalamárit, felfelé indultunk a folyón, hogy találjunk egy némileg gyorsabban áramló szakaszt. Biztosak voltunk benne, hogy a lassú vízből a pisztrángok zöme ilyenkor elindul gyorsabb, oxigénben dúsabb szakaszokra.
|
|
Párszáz méterrel fentebb találtunk egy nagyméretű kövekkel, sziklákkal tarkított folyószakaszt, melyeken a víz fodrozódva bukott át. A limányló felszín nem láttatta lakóit, de lépteinkre innen-onnan megugró árnyak sok halat sejtettek. Nagyjából a szakasz közepén gázoltunk be, felosztva a területet: Profi felfelé indult, én az ellenkező irányba.
|
|
Eleinte nem sikerült megtalálnom a megfelelő legyet, érdektelen halak és eseménytelenség jellemezte a kezdeti időszakot. Profi egy nagyon ígéretes, sötétlő vizű sziklaöböl elé állt be, és már elsőre látszott, hogy beletalált valamibe. Néhány kapásra üres bevágással válaszolt, majd karikában maradt a négyes „erősségű” pálcája. Messziről nem láttam jól, csak később derült ki, hogy látott halra, egy 60-70 centis pisztrángra horgászott, mely megakasztása után azonnal a szurdokba menekült, majd valamilyen víz alatti tereptárgyon megtépte az előkét.
|
|
Nem sokkal ez után még fogott pár 40-45 körüli szivárványos pisztrángot, aztán kellően messze kerültem attól, hogy bármit is lássak a ténykedéséből. Míg gyalogoltam a folyómeder szélvizében, volt alkalmam megszemlélni a valóban varázslatos tájat, az óriás, mohos szikladarabokat, rácsodálkoztam az üvegtiszta hegyi folyó szépségére. Az Idrijca itt sárgás-zöldes, néhol világosbarna hátteret adott az aljzaton, nem lehetett érezni a Soca türkizkék hangulatát, másféleképp volt szép.
|
|
Ahogy a meder leváltott egy kétméteres mélységi zónába, a halak is megsűrösödtek. Néhány negyvenes szivárványos mellett egy-egy nagyobb példányt is észrevettem, de hasonlóan ők is engem, még csak a dobást sem várták meg, nemhogy a legyemet. Valamiféle trükkre volt szükség, hiszen a partról csak kicsit tudtam dobni, vízbe állni viszont a mélység nem engedte. Pár méterrel lentebb egy magányos szikla meredt ki a vízből, mellette bő másfeles gödör. Néztem egy darabig, logisztikáztam, hogyan juthatnék be rá a szomszédos, de már jócskán víz alatt lévő, nagyobb kövekről.
|
|
Negyedóra alatt sikerült meghódítani a „csúcsot”, minden értelemben nyeregben éreztem magam. Ültem a sziklán, és pol pozícióból horgásztam. Nekem is beindult a szekér, „egy ülésből” három, darabos szivárványost fogtam. Gyönyörű fárasztások voltak a finom, szárazlegyekhez, apró nimfákhoz illő 0.13-as fluoro előkével.
Az Idrijca nagyon szép, napos arcát mutatta, lassan bandukolva horgásztam végig a hídig tartó szakaszokat, szinte mindenütt látott halakra dobva a kisimult vízen.
|
|
A híd alatt hatalmas betonidomok és vasszerelvények fekszenek a víz alatt, talán még a háborús időkből. A romok között és környékükön sok és nagy halat látni, márnát, domolykót, szivárványos és márványpisztrángot – a hídról nézve a kavalkád igazán különleges látványt nyújt. Ezek a halak nagyon kitanultak, sokuk látott már horgot, és mindegyikük tucatnyi horgászt.
 |
| Romok a vízben |
Nem sokat erőltettem a frusztrált halakat, inkább lentebb gyalogoltam, ahol időnként nagytestű halakat láttam feljönni a felszínre, aprócska kis kérészekért. Óvatos megközelítésem ellenére is csak 18 méter körüli dobásokkal tudtam a közelükbe juttatni parányi műlegyemet. Egy rontott kapás után végre az egyik hatalmas száj levette a felszínről a 16-os méretű apróságot….
|
|
A hal lassú, de ellenállhatatlan húzással indult meg a behajló bokrok alá, megfordításához majdnem kevésnek bizonyult a 13-as tippet. Ahogy nagy sokára sikerült közel húznom a halat, kiderült, hogy egy bőven kiló feletti domolykóval hozott össze a sors. Túlzottan nem voltam meglepve, nem az első domim került elő a Soca vízgyűjtőjéből, ezen a helyen pedig még relatíve is sokat lehet látni, az év minden szakában. A hazaihoz képest eltérő színvilágú, de az átlátszó vízben nem kevésbé kontrasztos mintázatú halamat lefotóztam, majd útjára engedtem.
|
|
A soron következő ígéretes helynek a bedőlt hídromok mutatkoztak. Settenkedve megközelítettem a tereptárgyat, majd egészen óvatosan bemerészkedtem rajta, szinte a folyó közepéig. Ez nem sokkal jelentett többet, mint tíz méter, viszont a betonidomban ott egy mély lyuk tátongott. Sötétjében, úgy gondoltam, hátha látok valami jobbacska halat megbújva, netán nagy márnákat, amik az alacsony víznél nem nagyon mutatták másfelé magukat.
A lyuk tele volt gallyakkal, drótdarabokkal, de ahogy jobban szemügyre vettem a félhomályban megbúvó formákat, egy ijesztő halfejet pillantottam meg. Természetesen test is társult hozzá, azonban azt az üreg mélye takarta. Nem akartam hinni a szememnek, de ott állt előttem botspicc távolságban egy brutálisan kinéző márványpisztráng. Megpróbáltam a mozdulataimat befagyasztani, csak az agyam járt ezerrel, hogy mit tévő legyek.
|
|
A 13-as előkém teljesen esélytelen volt a sűrű akadósban és a hal méretéhez képest is. Maga a bot gyenge, a zsinór alkalmatlan nagyobb legyek eldobásához. Merész gondolattal a vékonyodó dobóelőkét félbe vágtam, körülbelül ott, ahol már 0.25-ös vastagsággal bírt. Felkötöttem rá egy 10-es méretű nimfát, közben félszemmel a halat figyeltem.
Harmadszorra sikerült az orra elé úsztatnom a rovarutánzatot, ami a burványló vízben nem is volt olyan egyszerű feladat. Meglepő módon a fekete hal szája nyílt, és reflexszerűen bekapta a műlegyem. Bevágtam, és elemi erejű védekezésre számítva perecbe húztam a kis botot...
|
|
Nem igazán az történt, amit vártam. Az üregből viszonylag gyorsan feltéptem a halat, és ekkor vált az is láthatóvá, hogy az ijesztő és óriás fejhez egy relatíve csökött test tartozik. Valószínűleg egy sokat horgozott és visszaengedett, végelgyengülésben szenvedő marmoráta volt. Már sajnáltam, hogy kifogtam, semmiféle diadalt nem éreztem a betegnek tűnő hal felett, noha valóban egy közel hatvan centis márványpisztráng pihegett előttem. De nem ilyennek gondoltam az elsőt, nem ezt a győzelmet akartam. Miután sietve pár fotót készítettem, visszatettem a halat az akadók közé, hátha maradt esélye a túlélésre, bár nem voltak illúzióim…
|
|
A sok hal és a meseszerű Idrijca-völgy után hazafelé autózva eldöntöttük, hogy bemelegítésnek nagyon jó volt ez a peca, de ideje a főfolyó vadvízi halainak nyomába eredni. Csak remélni mertük, hogy a Soca kőporos vize egy nap alatt letisztult a horgászhatóságig…
Folytatása következik…
Szöveg és fotók: Gégény Viktor
flyfish#1 2010. 02. 19., 18:39Így igaz! A műlegyezés életérzés és életforma. Aki nem csinálta, az még elképzelni sem tudja. Valami varázslatos dolog. Nekem a kedvenc legyes módszerem a streamerezés. Utána szorosan a száraz legyezés. Nagy ritkán nyomatom a nedves legyeket is de a nimfázást meghagyom másoknak. Amikor az orrod előtt felnyúl a legyedért a hal és óvatosan leszippantja, az valami zseniális látvány. Szinte hihetetlen azok számára, akik nem élték át, de a pérek gyakorta álltak be mellém a Garamon. Szó szerint a lábam takarásából raboltak rá a legyemre. Igazi, egész életre szóló passzió. Június végéig szinte csak legyelek, utána indul nekem a pergető szezon. Mellesleg Szlovákiában jún.15-ig, nem is tudnék másként horgászni. Pergető tilalom van fél évig. Ezért is vannak még szép halaik a vadvizekben. A honi vizeken áprilisban harcsázom szinte minden nap, de a legyes pálca ott lapul a csónakban a domik nagy bánatára. Május elejétől amikor feloldódik a balin tilalma már kergetem őket is. Teljesen más érzés így megfogni ezeket a szépségeket.
vittorio#2 2010. 02. 19., 17:58A legyezésre nem azt mondanám, hogy a horgászat csúcsa, inkább azt, hogy a horgász életérzésé. Nagyon sokféle módszert próbáltam évekig művelni (bojlin kívül mindent), de a legyezésnél semmi nem fogott meg jobban.
Ez az a dolog, ami szó szerint meseországba röpít, valami hihetetlenül tiszta világba, minden értelemben - elfeledteti, hogy rosszkor, rossz helyre születtünk...
Ez az a dolog, ami szó szerint meseországba röpít, valami hihetetlenül tiszta világba, minden értelemben - elfeledteti, hogy rosszkor, rossz helyre születtünk...
vittorio#3 2010. 02. 19., 17:53Mind a "karlengetést", mind a színes és vastag dobózsinór vízre tételét a legtöbbször nagyon óvatosan, finoman, és a lehető legészrevétlenebbül kell csinálni. Mivel majdhogynem köztük állsz néha, kicsit eggyé is válsz a környezettel. Persze legtöbbször észrevesznek, de sokszor még így is kapás-fogás lesz, ha a többit jól csinálod. Az igazán nagy legtöbbször be sem vár, meg sem mutatja magát, vagy úgy tesz, mintha nem vett volna észre, csak éppen "elmegy az étvágya"...
solyi#4 2010. 02. 19., 16:10Gyermekkoromban szöcskékkel fogtam kicsi fürge cselléhez hasonló kis apróságokat,domikat is.Igazán csodálatos ahol horgásztál Viktor.Egyszer talán ha életem utolsó szakaszában eljutok majd egy ilyen helyre.A Dráván van egy spori aki csónakból legyez ,jászkóra domira balinkákra.Nyitott szájjal bámulom,és eszembe jutnak a régi gondtalan évek.Valahol ez lehet a horgászat csúcsa.
balinkiraly#5 2010. 02. 19., 13:08én azt nem értem a legyezésben, hogy ilyen sekly és kristálytiszta vízben, hogy nem vesz észre a hal ? pláne, hogy igen aktív karlengetésel lehet bejuttatni a cslit, ami mégfeltünőbb
hacnor#6 2010. 02. 19., 00:36Viktor!
Kellemes perceket okozott ezen írásod olvasása,a képek meg önmagukért beszélnek.Komolyan mondom,egyszer meg kell tanulnom legyezni.:)
http://www.peca.hu/horgaszat/magazin/steg/mar moratak_nyomaban_i/kep.htm
http://www.peca.hu/horgaszat/m agazin/steg/marmoratak_nyomaban_i/kep.htm
(nekem ez a kettő kép a kedvencem)
Kellemes perceket okozott ezen írásod olvasása,a képek meg önmagukért beszélnek.Komolyan mondom,egyszer meg kell tanulnom legyezni.:)
http://www.peca.hu/horgaszat/magazin/steg/mar moratak_nyomaban_i/kep.htm
http://www.peca.hu/horgaszat/m agazin/steg/marmoratak_nyomaban_i/kep.htm
(nekem ez a kettő kép a kedvencem)
