Cikk oldal
2010-03-04
Marmoráták nyomában II.
Támadnak az őslakosok
Idrijcai pecánkat követően, Profival Tolmin központjában leültünk egy csésze cappuccinóra. Miután elméláztunk a szezonvégi turizmus és a kisváros diszkrét forgatagán, nem maradt más hátra, minthogy alaposan rápihenjünk a következő napi, nagybotos legyezésre a Socán.
A terv szerint, hajnalban indultunk, és már vízben álltunk, amikor a reggeli köd leereszkedett. A folyó átlátszósága valóban javult, egyáltalán nem tűnt vészesnek meghorgászhatóság szempontjából. Nagy nehezen találtunk csak parkolóhelyet, mert a helyiek rutinosabbak voltak, és már valószínűleg a hajnali pirkadatban megérkeztek.
A kőágyon kissé hosszadalmas gyaloglás vette kezdetét az ígéretes hely felé. Útközben nem állhattam meg, és egy átfolyás lefelé bukó vizén pár dobást nyújtottam el a marmorátáknak szánt nyolcas bottal, hozzá illő műléggyel, de nem történt meg a csoda. Tovább haladva egy húzós szakaszra leltünk, a nagyobb köveken rohanó, tartósan méteres mélység csábítónak tűnt. Ha itt nem, hát ugyan hol legyen a márványpisztráng?
Bő félórát dobáltunk teljes lelkesedéssel és erőbedobással, repültek a nagy halaknak szánt „fél csirkék”, ahogy Profi barátommal szoktuk mondani. Azonban egyetlen utána követés, kapás vagy rámozdulás sem volt a legyeinkre. Eszembe jutottak Balázs barátom szavai, aki halkutatóként is részt vett már a socai márványpisztráng-állomány felmérésében: „Nézd meg azokat a helyeket a folyón, ahová vad sebes pisztrángot képzelnél el! Na, ezek közül is csak a legjobbakon áll egy-egy marmoráta…”
Nem túl biztató előhang, de ezzel tisztában voltunk. Az alpesi víz egyébként sem túlzottan adakozó, nagyságrendekkel kevesebb táplálékot hordoz, mint egy alföldi folyó. Kavicsos, sziklás aljzat, hideg víz – nem lehet ilyen helyeken túl sok halra számítani. De nagyra igen. Ideális körülmények között a márványpisztráng 25 kilósra is megnő, sőt, állítólag mély elérhetetlen szurdokokban még a 40 kilót is megközelítheti – bár ez utóbbi adatnak én magam sem merek hinni, főként a nyugalmam megőrzése végett.
Idegeskedni ezeken a helyeken nem is lehet, legalábbis addig a pillanatig biztosan nem, amíg komoly halat nem veszítünk. Van a tájnak egy olyan nyugalma, amit az efféle helyeken nem járt ember csak nehezen tud elképzelni. Nekem is csak fogalmaim voltak szépségéről és tisztaságáról, pedig közvetlen barátaim előttem már jártak ott, és igen plasztikus, képekkel tűzdelt élménybeszámolót adtak róla. De van, amit át kell élni…
Nem tudom, hogy a Soca igazi varázsát pontosan mi adja, de olyan kék vizet keveset láttam életemben, pláne úgy, hogy még horgászhattam is benne. Nem sok szívdobogtatóbb látvány van, mint amikor rátalál a legyespecás egy olyan területre, ahol ezen a türkiz vízen a felszínről szednek az egyáltalán nem kicsi pisztrángok. Sikertelen marmorátás nyitányunkat követően utunk épp egy ilyen „Kánaán” mellett vezetett el.
A sodrás száz méterekre le és felfelé csak itt képzett visszaforgót, itt hordta egy helyre azt a kevéske táplálékot, amit szállított az apadó víz. A ’kevés’ viszont épp elég volt ahhoz, hogy nagyon komoly mennyiségű pisztrángot hozzon össze itt a folyó. Ha már fényes délelőtt percenként jönnek a jelentkezők a terített asztalra, sejteni lehet, hogy az alkonyati idő valami fenomenális lesz. Profival egymásra néztünk, és már húztuk is elő a tegezként hátunkra vetett tokból az Idrijca szárazlegyes élménypálcáit…
Marmoráta ide vagy oda, a látott halra szárazlegyezést egyikünk sem tudta kihagyni. Míg Profi megfogta az elsőt, én a saját „pogácsámat sütögettem”. Egyszerű recept alapján dolgoztam: a víz tetején összegyűlt törmelékből kihalásztam az elhullott rovarokat, levedlett kérészbőröket. Ez a kutakodás értékes információkhoz juttathat, könnyen kiderül ugyanis, mi van nagy tömegben a felszínen, amire a pisztrángok ráállnak (keresőkép-elmélet). Ehhez pedig már csak hasonló műlegyet kell találni a dobozban, és kész az élménypeca.
Elsőre úgy tűnt, nagyadag vegyes fagyiba nyúltam, semmi konkrét, ellenben nagyon sokféle rovar és kérészmaradvány került elő. Már majdnem egy Long Daddy-re (lószúnyog-utánzat) voksoltam, amikor feltűnt, hogy vannak élő szervezetek is a felszínen, amiket eddig nem sodort partszélbe a víz. Egyiküket szemmel követni kezdtem a sodrás útján, de nem kellett sokáig fárasztanom a magam, megjelent egy világosbarna árny a mélyből, és hezitálás nélkül leszippantotta a felszínről. Most már csak annyi feladatom maradt, hogy kihalásszak egy ilyen lényt, és közelebbről is szemügyre vegyem a jó légy kiválasztásához.
A rovar egy mélyolív színű tegzesféleségnek tűnt, méretét tekintve 16-14-es horogra kötött apróságnak felelt meg. Így megint csak vékony előkét használhattam, pedig a rohanó víz és a vad halak indokolták volna a 0.17 mm körüli tippetet. Sejtésem később be is igazolódott, egy szép pisztráng gyakorlatilag a víz ellenállásának segítségével legyorsulta az előkét…
A déli órákban meglehetősen nehéz volt az egyébként is jó szemű, sőt, kitűnő látású pisztrángokat kapásra bírni, de szerencsére jó párszor sikerült. A finom szerelékkel nagyon óvatosan kellett fárasztani, ha ugyanis halunk beugrott a gyors vízbe, nem ritkán backingig kérte a zsinórt az orsóról, ami akár 20-25 méteres kirohanást is jelentett. Cserébe izgalmas fárasztásokban volt részünk, és egészséges, szép halakat szákoltunk, szűk másfeles méretig.
Szépen csipegettünk, de mint mindennek, ennek a pecának sem volt egy idő után „hovatovábbja”. A halak egyenméretűek voltak, csak az alkonyattól lehetett várni a nagyobb jószágok megjelentét. Közben a szemünk sarkából egyre inkább a mély, hömpölygő kék vizet figyeltük, bele-beleképzelve egy óriás márványpisztrángot. Rövidesen kézbe kerültek a nyolcas-kilences botok, újra nagyvadra indultunk…
Két különböző helyet horgásztunk meg, két különféle technikával. Profi maradt a húzós, köveken átbukós, fodros víznél, míg én egy nagy teknő szélére álltam, közepén talán három méternél is mélyebb részekkel. Persze közelébe jutni sehogyan sem tudtam, 22-25 méteres dobásaim pedig nem értek el minden ígéretes részt. Teljes hosszában merülő zsinórral horgásztam, ezt a marmoráta fenékközeli életmódja indokolta, és a viszonylag nagy műlégy.
Két kapással eltelt a nap hátralévő része, pedig cserélgettük a helyeket, csalikat, technikákat. A kapások inkább csak rántások voltak, és bár sejteni lehetett, hogy márványok a tettesek, bizonyosságot nem kaptunk. Estére visszamentünk a „kukázókhoz”, legalábbis csak így hívtuk az összetorlódott törmelékből csipegető szivárványosokat. Sikerült néhány szebb példányt fognunk naplemente előtt, de ezek közül is csak egy hal volt másfél kiló felett. Külön korona volt a késő délutáni szárazlegyezésben, hogy egy szép színekben pompázó, ezen a szakaszon viszonylag ritka pénzes pér is a műlegyemre került.
Harmadik, utolsó horgásznapunkat úgy döntöttünk, minden kísértés ellenére a márványpisztrángoknak szánjuk, s hogy nyomatékot adjunk a szándéknak, a kis botokat a kocsiban hagytuk (ez olyan ország, ahol lehet…), és elindultunk újabb helyek felé.
Első megállónk egy ígéretes rész volt, egyik oldalán szépen gázolható, nagy terület Kobarid alatt. Profi az lentebb állt meg, így nem sokat tudtunk egymásról, magunkra maradtunk a gondolatokkal, a folyóval és a márványpisztrángok ígéretével.
Úgy éreztem, teljesen átlényegülök vadásszá, annyira óvatosan próbáltam becserkészni a marmoráták vélt tartózkodási helyét. Nem voltak fölösleges mozdulatok, elfelejtettem azt is, hogy nem tudok dobni, és lám, már az első kiterítésre jóval húsz méter felett állt meg a légy. A sodrás magával ragadta a zsinórt, lassan befordult a legyem a sodrásba, és egyre gyorsulva vágtázott lefelé a hullámokban. Mintha egy ütést éreztem volna, de nem voltam benne biztos. A második támadás méterekkel később szinte kivette a parafa nyelet a kezemből, de még mindig nem akadt. A légy irányából, a kéklő mélységben megvillant valami brutális állat. Nyolcvan centire saccoltam, de csak abban lehettem biztos, hogy nem a 2-3 kilós szériából való. A harmadik ütésre szinte nem is számítottam, pár méterre a botspicctől, hatalmas burványt vágott az áramlásba – így köszönt el az első márványpisztráng.
Az adrenalinom az egekbe szökött, szentségeltem magamban, hogy ilyen végképp nincs, közben feszülten újra dobtam. Hiába ismételgettem azonban a dobást, többször nem jelentkezett a nagy márvány. Lentebb indultam, de a víz egyre mélyült, méterről méterre kevesebb lett a meghorgászható terület, távolodott a túlpart. Talán ötven méterrel lehettem lentebb, amikor egy partszéli szikla árnyékában magányos halat vettem észre, a velem azonos oldalon. Domolykó félének tűnt, legalábbis ennyit tudtam belőle kivenni a közel húszméteres távról. Közelebb lopóztam, és elé dobtam a nagy legyet.
Nem hittem benne, de a hal agresszíven utána lendült, és jobbról-balról, szó szerint ráharapott a legyemre, viszont azonnal el is engedte. Ijedtemben bevágtam, kikaptam a legyet az egyik támadásából, de még azzal a lendülettel csaptam is vissza elé. A támadástól begőzölt hal újra rávetette magát a légyre, de ezúttal higgadtabb voltam; kivártam, amíg megrándul a kezemben a bot, és csak ekkor húztam be a horgot. Heves kirohanással indult meg a hal, de a nyolcas botnak nem volt ellenfél, könnyen a merítőhöz húztam. Közben az agyam dolgozott, nem volt nehéz kitalálni, hogy a heves támadóban egy kisebb márványpisztrángot tisztelhetek.
Miután eleget csodálkoztam rá, és hihetetlenül csontos, kígyószerű szájberendezésére, már nem is voltam meglepve, hogy ebben a pofában nem akad meg a horog. Nem akad, mert nincs hol. Csontívek, sűrűn álló fogak, erős állkapocs, semmi puha rész, talán csak a szájszögletben. A fotók után útjára engedtem, és visszafordultam a mély víz felé. Ha a kilóformák a szélvízen, vajon mi lehet a mélyben?
Alkonyatig kitartó dobálás következett, nagyjából karom-szakadtáig, hiszen mellig érő vízből nagy léggyel és nyolcas bottal dobálni minden, csak nem könnyű. Még három kapással díjazta a folyó a mutatványomat, köztük újra volt asztalnyi burvánnyal támadó ősállat is, de már egy pikkelyt sem láttam belőle, talán jobb is volt így.
Az alkonyat utolsó dobásainál végre újabb halat akasztottam, de pontatlanul támadta a legyet, a horog így a mellúszójánál kötött ki. Mivel méretre az előző testvére is lehetett volna, csak két gyors fotót készítettem róla, és már csúsztattam is vissza a Socába.
Profival a hazafelé az agresszív kapások metódusáról beszélgettünk (neki is volt jó pár), terveztük a következő szezont, a fogós legyeket, próbáltuk levonni a tanulságokat, frissében csiszolni technikánkat… Egy dolog biztosan nem volt vitás köztünk: hogy visszatérünk, ahányszor csak lesz rá lehetőségünk…
Epilógus
Őszinte nyugalommal írtam és írhatok erről a vízről, hiszen nem fenyeget az a veszély, hogy rabsicok özönlik el, márványpisztrángra vadászva. Egyrészt, mert keményen védik a helyiek, és évekre lecsukhatják (és le is csukják!) a renitenseket, akár milliós nagyságrendű bírságok mellett, másrészt, mert egy alpesi folyónak olyan ritka a halsűrűsége, hogy nem éri meg rabsickodni rajta. A pergetők sem fogják szétdobálni, mivel kizárólag műlegyes horgászatot engednek rajta, azt is borsos, közel 15.000 forintos napijegyért…
Meseország tehát létezik, nem is olyan messze tőlünk… Várja azokat a horgászokat, akik egy nyugatibb, a szomorú (magyar) valóságtól elrugaszkodottabb pecás-világra vágynak. Jó pénzért kínálják az idillt, mutatják a kontrasztot, hogy lehet másképp is. Utópia, hogy tanulhatunk tőlük. Ha csak annyit köszönhetnék a műlegyezésnek, hogy ezt az idillt megismerhettem, már akkor is azt mondanám, hogy bőven megérte…
|
|
A terv szerint, hajnalban indultunk, és már vízben álltunk, amikor a reggeli köd leereszkedett. A folyó átlátszósága valóban javult, egyáltalán nem tűnt vészesnek meghorgászhatóság szempontjából. Nagy nehezen találtunk csak parkolóhelyet, mert a helyiek rutinosabbak voltak, és már valószínűleg a hajnali pirkadatban megérkeztek.
A kőágyon kissé hosszadalmas gyaloglás vette kezdetét az ígéretes hely felé. Útközben nem állhattam meg, és egy átfolyás lefelé bukó vizén pár dobást nyújtottam el a marmorátáknak szánt nyolcas bottal, hozzá illő műléggyel, de nem történt meg a csoda. Tovább haladva egy húzós szakaszra leltünk, a nagyobb köveken rohanó, tartósan méteres mélység csábítónak tűnt. Ha itt nem, hát ugyan hol legyen a márványpisztráng?
|
|
Bő félórát dobáltunk teljes lelkesedéssel és erőbedobással, repültek a nagy halaknak szánt „fél csirkék”, ahogy Profi barátommal szoktuk mondani. Azonban egyetlen utána követés, kapás vagy rámozdulás sem volt a legyeinkre. Eszembe jutottak Balázs barátom szavai, aki halkutatóként is részt vett már a socai márványpisztráng-állomány felmérésében: „Nézd meg azokat a helyeket a folyón, ahová vad sebes pisztrángot képzelnél el! Na, ezek közül is csak a legjobbakon áll egy-egy marmoráta…”
 |
| A „fél csirkés” mappa |
Nem túl biztató előhang, de ezzel tisztában voltunk. Az alpesi víz egyébként sem túlzottan adakozó, nagyságrendekkel kevesebb táplálékot hordoz, mint egy alföldi folyó. Kavicsos, sziklás aljzat, hideg víz – nem lehet ilyen helyeken túl sok halra számítani. De nagyra igen. Ideális körülmények között a márványpisztráng 25 kilósra is megnő, sőt, állítólag mély elérhetetlen szurdokokban még a 40 kilót is megközelítheti – bár ez utóbbi adatnak én magam sem merek hinni, főként a nyugalmam megőrzése végett.
|
|
|
Idegeskedni ezeken a helyeken nem is lehet, legalábbis addig a pillanatig biztosan nem, amíg komoly halat nem veszítünk. Van a tájnak egy olyan nyugalma, amit az efféle helyeken nem járt ember csak nehezen tud elképzelni. Nekem is csak fogalmaim voltak szépségéről és tisztaságáról, pedig közvetlen barátaim előttem már jártak ott, és igen plasztikus, képekkel tűzdelt élménybeszámolót adtak róla. De van, amit át kell élni…
Nem tudom, hogy a Soca igazi varázsát pontosan mi adja, de olyan kék vizet keveset láttam életemben, pláne úgy, hogy még horgászhattam is benne. Nem sok szívdobogtatóbb látvány van, mint amikor rátalál a legyespecás egy olyan területre, ahol ezen a türkiz vízen a felszínről szednek az egyáltalán nem kicsi pisztrángok. Sikertelen marmorátás nyitányunkat követően utunk épp egy ilyen „Kánaán” mellett vezetett el.
|
|
A sodrás száz méterekre le és felfelé csak itt képzett visszaforgót, itt hordta egy helyre azt a kevéske táplálékot, amit szállított az apadó víz. A ’kevés’ viszont épp elég volt ahhoz, hogy nagyon komoly mennyiségű pisztrángot hozzon össze itt a folyó. Ha már fényes délelőtt percenként jönnek a jelentkezők a terített asztalra, sejteni lehet, hogy az alkonyati idő valami fenomenális lesz. Profival egymásra néztünk, és már húztuk is elő a tegezként hátunkra vetett tokból az Idrijca szárazlegyes élménypálcáit…
 |
| Kis szárazzal élmény a legyezés |
Marmoráta ide vagy oda, a látott halra szárazlegyezést egyikünk sem tudta kihagyni. Míg Profi megfogta az elsőt, én a saját „pogácsámat sütögettem”. Egyszerű recept alapján dolgoztam: a víz tetején összegyűlt törmelékből kihalásztam az elhullott rovarokat, levedlett kérészbőröket. Ez a kutakodás értékes információkhoz juttathat, könnyen kiderül ugyanis, mi van nagy tömegben a felszínen, amire a pisztrángok ráállnak (keresőkép-elmélet). Ehhez pedig már csak hasonló műlegyet kell találni a dobozban, és kész az élménypeca.
|
|
Elsőre úgy tűnt, nagyadag vegyes fagyiba nyúltam, semmi konkrét, ellenben nagyon sokféle rovar és kérészmaradvány került elő. Már majdnem egy Long Daddy-re (lószúnyog-utánzat) voksoltam, amikor feltűnt, hogy vannak élő szervezetek is a felszínen, amiket eddig nem sodort partszélbe a víz. Egyiküket szemmel követni kezdtem a sodrás útján, de nem kellett sokáig fárasztanom a magam, megjelent egy világosbarna árny a mélyből, és hezitálás nélkül leszippantotta a felszínről. Most már csak annyi feladatom maradt, hogy kihalásszak egy ilyen lényt, és közelebbről is szemügyre vegyem a jó légy kiválasztásához.
|
|
A rovar egy mélyolív színű tegzesféleségnek tűnt, méretét tekintve 16-14-es horogra kötött apróságnak felelt meg. Így megint csak vékony előkét használhattam, pedig a rohanó víz és a vad halak indokolták volna a 0.17 mm körüli tippetet. Sejtésem később be is igazolódott, egy szép pisztráng gyakorlatilag a víz ellenállásának segítségével legyorsulta az előkét…
 |
| Minden, mint a mesében |
A déli órákban meglehetősen nehéz volt az egyébként is jó szemű, sőt, kitűnő látású pisztrángokat kapásra bírni, de szerencsére jó párszor sikerült. A finom szerelékkel nagyon óvatosan kellett fárasztani, ha ugyanis halunk beugrott a gyors vízbe, nem ritkán backingig kérte a zsinórt az orsóról, ami akár 20-25 méteres kirohanást is jelentett. Cserébe izgalmas fárasztásokban volt részünk, és egészséges, szép halakat szákoltunk, szűk másfeles méretig.
|
|
Szépen csipegettünk, de mint mindennek, ennek a pecának sem volt egy idő után „hovatovábbja”. A halak egyenméretűek voltak, csak az alkonyattól lehetett várni a nagyobb jószágok megjelentét. Közben a szemünk sarkából egyre inkább a mély, hömpölygő kék vizet figyeltük, bele-beleképzelve egy óriás márványpisztrángot. Rövidesen kézbe kerültek a nyolcas-kilences botok, újra nagyvadra indultunk…
Két különböző helyet horgásztunk meg, két különféle technikával. Profi maradt a húzós, köveken átbukós, fodros víznél, míg én egy nagy teknő szélére álltam, közepén talán három méternél is mélyebb részekkel. Persze közelébe jutni sehogyan sem tudtam, 22-25 méteres dobásaim pedig nem értek el minden ígéretes részt. Teljes hosszában merülő zsinórral horgásztam, ezt a marmoráta fenékközeli életmódja indokolta, és a viszonylag nagy műlégy.
|
|
Két kapással eltelt a nap hátralévő része, pedig cserélgettük a helyeket, csalikat, technikákat. A kapások inkább csak rántások voltak, és bár sejteni lehetett, hogy márványok a tettesek, bizonyosságot nem kaptunk. Estére visszamentünk a „kukázókhoz”, legalábbis csak így hívtuk az összetorlódott törmelékből csipegető szivárványosokat. Sikerült néhány szebb példányt fognunk naplemente előtt, de ezek közül is csak egy hal volt másfél kiló felett. Külön korona volt a késő délutáni szárazlegyezésben, hogy egy szép színekben pompázó, ezen a szakaszon viszonylag ritka pénzes pér is a műlegyemre került.
 |
| Ritka szépség a Socából |
Harmadik, utolsó horgásznapunkat úgy döntöttünk, minden kísértés ellenére a márványpisztrángoknak szánjuk, s hogy nyomatékot adjunk a szándéknak, a kis botokat a kocsiban hagytuk (ez olyan ország, ahol lehet…), és elindultunk újabb helyek felé.
Első megállónk egy ígéretes rész volt, egyik oldalán szépen gázolható, nagy terület Kobarid alatt. Profi az lentebb állt meg, így nem sokat tudtunk egymásról, magunkra maradtunk a gondolatokkal, a folyóval és a márványpisztrángok ígéretével.
 |
| Nyerő légy, márványszájban |
Úgy éreztem, teljesen átlényegülök vadásszá, annyira óvatosan próbáltam becserkészni a marmoráták vélt tartózkodási helyét. Nem voltak fölösleges mozdulatok, elfelejtettem azt is, hogy nem tudok dobni, és lám, már az első kiterítésre jóval húsz méter felett állt meg a légy. A sodrás magával ragadta a zsinórt, lassan befordult a legyem a sodrásba, és egyre gyorsulva vágtázott lefelé a hullámokban. Mintha egy ütést éreztem volna, de nem voltam benne biztos. A második támadás méterekkel később szinte kivette a parafa nyelet a kezemből, de még mindig nem akadt. A légy irányából, a kéklő mélységben megvillant valami brutális állat. Nyolcvan centire saccoltam, de csak abban lehettem biztos, hogy nem a 2-3 kilós szériából való. A harmadik ütésre szinte nem is számítottam, pár méterre a botspicctől, hatalmas burványt vágott az áramlásba – így köszönt el az első márványpisztráng.
|
|
Az adrenalinom az egekbe szökött, szentségeltem magamban, hogy ilyen végképp nincs, közben feszülten újra dobtam. Hiába ismételgettem azonban a dobást, többször nem jelentkezett a nagy márvány. Lentebb indultam, de a víz egyre mélyült, méterről méterre kevesebb lett a meghorgászható terület, távolodott a túlpart. Talán ötven méterrel lehettem lentebb, amikor egy partszéli szikla árnyékában magányos halat vettem észre, a velem azonos oldalon. Domolykó félének tűnt, legalábbis ennyit tudtam belőle kivenni a közel húszméteres távról. Közelebb lopóztam, és elé dobtam a nagy legyet.
Nem hittem benne, de a hal agresszíven utána lendült, és jobbról-balról, szó szerint ráharapott a legyemre, viszont azonnal el is engedte. Ijedtemben bevágtam, kikaptam a legyet az egyik támadásából, de még azzal a lendülettel csaptam is vissza elé. A támadástól begőzölt hal újra rávetette magát a légyre, de ezúttal higgadtabb voltam; kivártam, amíg megrándul a kezemben a bot, és csak ekkor húztam be a horgot. Heves kirohanással indult meg a hal, de a nyolcas botnak nem volt ellenfél, könnyen a merítőhöz húztam. Közben az agyam dolgozott, nem volt nehéz kitalálni, hogy a heves támadóban egy kisebb márványpisztrángot tisztelhetek.
|
|
Miután eleget csodálkoztam rá, és hihetetlenül csontos, kígyószerű szájberendezésére, már nem is voltam meglepve, hogy ebben a pofában nem akad meg a horog. Nem akad, mert nincs hol. Csontívek, sűrűn álló fogak, erős állkapocs, semmi puha rész, talán csak a szájszögletben. A fotók után útjára engedtem, és visszafordultam a mély víz felé. Ha a kilóformák a szélvízen, vajon mi lehet a mélyben?
|
|
Alkonyatig kitartó dobálás következett, nagyjából karom-szakadtáig, hiszen mellig érő vízből nagy léggyel és nyolcas bottal dobálni minden, csak nem könnyű. Még három kapással díjazta a folyó a mutatványomat, köztük újra volt asztalnyi burvánnyal támadó ősállat is, de már egy pikkelyt sem láttam belőle, talán jobb is volt így.
Az alkonyat utolsó dobásainál végre újabb halat akasztottam, de pontatlanul támadta a legyet, a horog így a mellúszójánál kötött ki. Mivel méretre az előző testvére is lehetett volna, csak két gyors fotót készítettem róla, és már csúsztattam is vissza a Socába.
Profival a hazafelé az agresszív kapások metódusáról beszélgettünk (neki is volt jó pár), terveztük a következő szezont, a fogós legyeket, próbáltuk levonni a tanulságokat, frissében csiszolni technikánkat… Egy dolog biztosan nem volt vitás köztünk: hogy visszatérünk, ahányszor csak lesz rá lehetőségünk…
|
|
Epilógus
Őszinte nyugalommal írtam és írhatok erről a vízről, hiszen nem fenyeget az a veszély, hogy rabsicok özönlik el, márványpisztrángra vadászva. Egyrészt, mert keményen védik a helyiek, és évekre lecsukhatják (és le is csukják!) a renitenseket, akár milliós nagyságrendű bírságok mellett, másrészt, mert egy alpesi folyónak olyan ritka a halsűrűsége, hogy nem éri meg rabsickodni rajta. A pergetők sem fogják szétdobálni, mivel kizárólag műlegyes horgászatot engednek rajta, azt is borsos, közel 15.000 forintos napijegyért…
 |
| Nem a miénk, de legalább közel van |
Meseország tehát létezik, nem is olyan messze tőlünk… Várja azokat a horgászokat, akik egy nyugatibb, a szomorú (magyar) valóságtól elrugaszkodottabb pecás-világra vágynak. Jó pénzért kínálják az idillt, mutatják a kontrasztot, hogy lehet másképp is. Utópia, hogy tanulhatunk tőlük. Ha csak annyit köszönhetnék a műlegyezésnek, hogy ezt az idillt megismerhettem, már akkor is azt mondanám, hogy bőven megérte…
Szöveg és kép: Gégény Viktor
emul#1 2010. 03. 04., 19:41Hat igen a Soca. Tavaly mikor arra jartam Raftingolni Bovec-nel, majd megszakadt a szivem hogy nem horgaszhatok. Pedigg ahogy lattam lett volna mit fogni, es a kulturaja is megvan.
Kedvenc "horgaszemlekem", hogy mikor egy baratommal ultunk a Soca partjan es beszelgettunk, egyszercsak beparkolt egy szep audi. Kiszallt belole egy oltonyos manager forma csavo. Felhuzta a gumi nadragjat, csomagtartobol kivette a legyezobotot, es elment pecazni. Egyszeruen melobol hazajovet megallt horgaszni egy kicsit.
Hat mit ne mondjak imadnam ezt az eletformat, plane ilyen kornyeken.
Nem hittem a fulemnek mikor mondtak a helyi lakosok hogy hivatalosan is ihato a folyo vize. Es tenyleg, finom hideg kristalytiszta, es szivfajditoan gyonyoru.
Egyszer visszamegyek oda horgaszni is.
Kedvenc "horgaszemlekem", hogy mikor egy baratommal ultunk a Soca partjan es beszelgettunk, egyszercsak beparkolt egy szep audi. Kiszallt belole egy oltonyos manager forma csavo. Felhuzta a gumi nadragjat, csomagtartobol kivette a legyezobotot, es elment pecazni. Egyszeruen melobol hazajovet megallt horgaszni egy kicsit.
Hat mit ne mondjak imadnam ezt az eletformat, plane ilyen kornyeken.
Nem hittem a fulemnek mikor mondtak a helyi lakosok hogy hivatalosan is ihato a folyo vize. Es tenyleg, finom hideg kristalytiszta, es szivfajditoan gyonyoru.
Egyszer visszamegyek oda horgaszni is.
karesz76#2 2010. 03. 04., 19:29Gyönyörű hely, óriási élmény lehetett Neked itt horgászni. Nekünk is van egy csodaszép Tisza-tavunk, ami fantasztikus horgászatokat biztosít(ana) ha még komolyabb odafigyelést (tisztaság, rend, szigor) kapna. De mit várunk mikor még az üzemeltetése körül is akkora jogi káosz alakult ki, hogy az még magyar szemmel is hajmeresztő. Bocs, nem lázongok, de ez van.
