Legutóbbi horgászat alkalmával Ricsivel mentem - persze csak azért, hogy igazítson már végre a blogomon egy-két beállítást. Előre is köszi.
Napi teendőket letudva, sikerül világosban indulunk. Kiszállva a kocsiból lehetetlen nem észrevenni: mocsok módon fúj a szél, ráadásul nulla fok körüli hőmérséklettel párosul. A motor, és némi cucc a csónakban landol, s perceken belül indulunk is. Ricsi vezet, én pedig azon gondolkodom, hogy mekkora szívás lesz, ha még kapásunk sem akad. (Nyáron is utálatos dolog a betli, nemhogy télen. Bár egy előnye ennek is van, nem érzed, mikor szétvágod a kezed a süllő kopoltyújával, vagy épp a majd' harminc kilós csónakmotort teszed rá a kezedre. Ezek csak mind otthon derülnek ki, de akkor már legalább nem fájnak.) Igyekszem jobban védeni magam a hideg ellen, államig felhúzom a kabátot, útközben úgysem zavar - egy kesztyűt is felkapok. Agyalok, hogy nagyjából mekkora fej kellhet majd, a víz már elég sokat apadt, talán nem szükséges orbitális méretű ólom, így négy-öt, egymástól pár grammban eltérő jigfejet teszek ki magam elé a ládára, és csendben várok, még nagyjából öt perc van vissza...
Megjöttünk - most mondhatnám, hogy a Kapitány-kőre, de holnap úgysem férnétek el rajta -, így a szimplán A Hely nevű pályára kötünk be. Az első fél óra két lehelet finom koppanást hoz, cserélgetek is folyamatosan, de komolyabb visszajelzés nem érkezik. Már-már kezdek elbizonytalanodni (és szétfagyni), mikor Ricsi vigyorogva pumpál a lábához egy tüskést. Nofene, le is fotózom azonnal, úgysem láttam még gumival süllőt fogni.

Ricsi még hárfázik egy utolsót, majd kiemeli a másfeles süllőt

Jó vastag a hasa, tele van azzal, amit három év múlva már sokan szeretnének megfogni

Ezt a halat nem szponzorálta senki, no name csalira kapott

Ricsi süllője...

Nézegeti, forgatja a halat, mintha már a tepsiben lenne - de valójában a hasát stíröli. Jó nagy - visszaereszti.

...talán leívik, ha áramos attila vecséről visszavesz az amperből

Dörzsölöm tenyerem, lesz itt még kapás. Gondolok egy nagyot, és a parti sávot kezdem el dobálni, van vagy egy méteres víz. Elsőre hülye ötletnek tűnik, de a harmadik emelés után lerántja a gumimat valami. - De megütötte! - mondom hangosan megfeledkezve magamról, majd visszaejtem ugyan oda, s talán az ötödiket dobom, mikor megakasztom a következő kapást. Ricsi nyúl a fényképezőért, bár nem érzem, hogy jó hal volna, azért fotózzon csak, ha ahhoz van kedve. Mikor magam mellé húzom, akkor veszem észre, hogy nem a kilósnak érzett kategória.

A csónak mellett jött rá, hogy bajban van

Kettő fél, azaz egy egész dunai süllő

A horog olyan jól akadt, hogy a lefagyott ujjaimmal nem tudom kifordítani. Csipesz kell ide, Ricsi gyors elő is túrja táskámból, de még ezzel is alig bírom kiszedni. Kuka mindkettő - a horog, és a csali is. Mindegy, örömmel selejtezem így a dolgokat. Tejesnek tűnik, elég sovány a pocakja. Amnesztiát kap, de előtte rabosítjuk.

Ezt jól megette, épp mutatom Ricsinek

Visszamennyé'

Bízok a sekélyben, de több halat nem ad, igaz a mélyebb rész sem. Ránk sötétedik, még kicsit kitartunk, bár tudjuk, hogy mára ennyi volt, itt már nem kell több kapásra számítanunk. Rics’ még wobblerezik egyet, én már nem cserélek semmit, túl hideg van ahhoz, bár épp az imént jegyeztem meg, hogy a hal után megindult a vérkeringésem, és máris kevésbé zavar az esti fagyos szél. Még egy dobás, és pakolunk. Mennék már. Megfogtuk, szép volt, jó volt, jövünk legközelebb is, de most húzás haza, mert kezdődik a Dallas.