Egy-egy horgászévet hajlamos vagyok a tavaszi szezon indulása alapján megítélni, és legtöbbször nem is tévedek. Persze, a nyár hoz változást, újabb lehetőségeket, de az áradás utáni víz már megmutatja, az aktuális év mennyi halat szánt nekünk.

A 2009-es év azzal kezdődött, hogy áradás tulajdonképpen nem is volt. Illetve, már hamarabb, még decemberben elindult egy folyamat, ami úgy tűnt, kihat a következő évre. A Tisza és a Bodrog teljes hosszában jégpáncél alá került, több mint egy hónapra. Bár a kemény telet nem szeretem, mert sok állóvízben veszélyezteti a halat, most mégis örültem, hiszen a természetes takaró hosszú ideig megvédte a folyó vermelőhelyeit a rapsicoktól.

Értük áll a hajsza

Február elején azért már vártam az olvadást, néhány jó süllős nap reményében. Meg is jött az enyhülés, és cirka fél hónapunk maradt (elfogadható vízállás mellett) a süllőkre. Mindenfelől azt hallottam, hogy nincs hal, sem darabra, sem pedig abban a méretben, ahogy a 2008-as évben tapasztaltuk. Egészen pontosan, akik az egész hetet rászánták, még azok is csak egy-egy kósza süllőcske fogásával „büszkélkedhettek”.

Velük indult a szezon

Étvágytalanok voltak

Erre jött, helyesebben nem jött az áradás. Nem jött, tehát nem is hozott halat, de ezt csak akkor tudtuk meg, amikor május elején vallatni kezdtük a vizet. Ez az időszak nálam a wobbleres süllőzésé, hosszú évek óta ekkor fogom fahallal a legszebb tüskéshátúakat. Nem óriásokat, de nem ritka a két-három kiló körüli példány. Ez az évkezdet azonban lecsengett említésre méltó fogás, illetve fogas nélkül. A legszebb tavaszi hal egy közel kettes csuka volt, szerencsémre csak oldallal fordult rá az előke nélküli wobblerre. Ugyanígy tévesztett egy kisebb süllő is, láthatóan a kapókedv sem volt az igazi abban a periódusban.

A csuka is „oldallal” evett

De ennyivel megúszta…

Eljött a június úgy, hogy valamirevaló süllőről hallani sem lehetett. A kettes méret már nagynak számított. Kezdtünk aggódni. A víz nyári minimumra váltott, ami júniusban nálunk nagyon ritkán fordul elő. Üvegtiszta lett, lassan áramló, de még nem túl meleg.
Gondoltam, sosem lesz jobb alkalom a süllőzésre, így egy radarral és egy táska plasztikcsalival útnak indultam. A hegy nem megy Mohamedhez alapon nekem kellett felkutatnom az eltűnt süllőket. Pár napos eredménytelen horgászat után, végre, egy mederközépi akadón találtam néhány szebb példányt. Fogtam is belőlük, írtam is róluk egy cikket a nyárfapelyhek kapcsán.

Becsúszott partszegély

A kérész után tiszta víz jött

De se alattuk, se felettük nem találkoztam még hasonló halakkal sem. A kérészrajzás előtti napokban tettem még egy bátor kísérletet. Elindultam a Tiszán lefelé, rászánva egy külső tank benzint a túrára. Tizenpár kilométerrel lentebb a folyón, egy hirtelen mederszakadásnál gyanús jelekre lettem figyelmes. Minden épeszű gondolatom harcsát sejtett a közel húszméteres mélységben. A fenékzóna azonban meglehetősen tagolt volt, és a törés oldalában is jelzett szép halakat a radar, ami már inkább süllőre utalt. Közel tíz méter magas fal húzódott a mélyben, aminek a legfelső pontja is nyolcméternyi vízoszlop alatt állt.

Nehéz jó helyre lelni

Tízméteres törés

A helyet délidőben horgásztam meg. Elsőként felette elcsorogva próbáltam megmártogatni gumihallal, de csak annyit sikerült elérnem, hogy a mélyben négy beakadásból két gumihalat elvesztettem. Közben a radaron figyeltem a meder változását, hogy a következő körnél már jól tudjak helyezkedni. A huszonkét méternyi kötél kevésnek bizonyult a csónak fix lehorgonyzásához, de szerencsémre egy tereptárgyban megakadt a súly. Tökéletes beállásom után már csak azon kellett aggódnom, hogyan fogom felvenni a nehezéket, ha az netán egy csökfa ágai közé szorult…

Kedvenc

nappali

plasztikjaim

A tűző napon aszalódva eszembe jutott, hogy mennyire nem normális dolog délben süllőzni, de abban azért bíztam, hogy a tűző napfény a fenékzónába parancsolja az összes süllőt. Bár, erősen kérdőjeles téma, hogy tízméteres vízrétegen át mennyi fény jut a Tisza aljára, még ha tisztának tűnik is a vize.

Épp a víz tisztaságával, a fénnyel és a süllő látásával van összefüggésben az az elméletem, amiről horgászbarátaim véleménye erősen megoszlik. Vallom, hogy a süllőnek lényegesen jobb a látása, mint azt gondoljuk, és akár tízméteres mélységben is tudja érzékelni a színeket, árnyalatokat. Nyári időszakban, tiszta víznél meg sem kockáztatom az élénk színezetű gumicsalikat, hacsak nem a süllő agresszivitására szeretnék apellálni. Sokszor átlátszó, füstszínű, esetleg ezüst flitteres csalikat húzok.
Éjszaka, a kedvenc helyemen ötös mélységben szoktam gumihalazni, ahol a vízbe bevilágít a hídlámpa fénye. Ez a fényforrás töredéke a nappali világosságnak, mégis többször tapasztaltam, hogy tisztább víznél riasztóan hat a sárga vagy a fehér színű twister, míg az áttetsző testűekre bátor kapással ugrik a süllő. Talán ezeket a halovány csalikat már nem is látja, és az egész nem is szól másról, csak éppen arról, hogy a táplálékhalat is inkább a rezgések alapján azonosítja be – mert hiszen erre is képes, vegyük csak példaként a kakaózavarosban megélénkülő, 5-6 kilós süllőket…

Biztos, hogy jól lát

Kinyitotta a kapcsot…

Lényeg, én hiszek abban, hogy hiperérzékeny látással van megáldva ez a hal, ezért is tettem azon az ominózus déli napon a tíz feletti vízbe egy nem túl élénk színű gumit. Nagyjából az ötödik dobásra, egyértelmű ütéssel jelentkezett az első halam. Az Aspire már a bevágással elmozdította a fenéktől, és süllő pedig abban az ütemben engedte magát felfelé húzni. A felszínen láttam csak meg, hogy halam túl gyorsan jött fel a mélyből, a nyomáskülönbség maradandó károkat okozott nála, nem hagyhattam szenvedni.

Túl mélyről, túl gyorsan

Snecit öklendezett ki

Már azt hittem, jelentős süllőtanyára találtam, de a következő dobások hal nélkül végződtek. Lentebb horgonyoztam, a súlyt újabb akadó fogta meg, sejthető volt, hogy a meder tele lesz eliszapolódott fákkal. Ez rövidesen be is bizonyosodott; kemény ellenállásba vágtam be, de lassú, élettelen emelkedés volt a válasz. Viszonylag erős botom perecben állt, amikor a megemelt „fatörzs” visszabólintott, és vízig kérte a spiccet. Meghűlt bennem a vér, gyorsan a fékcsillaghoz nyúltam, de tudtam, a 27-es monofil előkével ez karcsú tánc lesz. A harcsa – merthogy minden bizonnyal bajuszos barátommal hozott össze a sors – lassú, de megállíthatatlan tempóban visszafordult a fenékre, és azonnal akadó alá húzta a zsinórt. Még egy darabig éreztem, ahogy surrog a fonott, az ágak alatt átúszott hal pedig egyre jobban bekavarja magát. A szakítás előtti pillanatokban már szinte csak a spicc bólogatott, annyira befeszült a főzsinór az csökökbe. Statisztának éreztem magam a mutatvány közben. Halam tíz felett volt, de ettől merészebb becslésekbe nem bocsátkozom, nyugalmam megőrzése végett.

Gyönyörű színváltozat

Vaskos jószág

Másnap újra maratonit csónakáztam a vízen, több mint egy órát tartott lefelé az út. Bíztam benne, hogy megéri, hajtott a nagy hal utáni vágy. Tudom, kétszer nem ismétlődnek meg a dolgok, de kíváncsi voltam a hely második arcára is. Nem horgonyoztam túlságosan az akadóra, és 35-ös előkére kötöttem a gumihalat. Maradtam a jól bevált színnél, nem akartam kísérletezni. A sokadik dobás hirtelen emelésének végén óvatos visszahúzásként ért a kapás, de a kemény bevágás igen jó súllyal találkozott a zsinór végén. Az azelőtt napi fiaskóból tanulva, erővel húztam felfelé. Éreztem, ahogy oldalra megindul, ami nem kis halat jelzett. Mivel a súlyát lassan tudtam emelni, nem kapkodtam el a fárasztást, tudtam, nincs köze a korábbi monstrumhoz. A felszín alatt már gyönyörű süllőtest ezüstje villant fel, ami túl nagy meglepetés nem volt a finom kapás és a rá jellemző védekezés után. Majdnem négyes fogas jött elő a mélységből, csak hogy némi nosztalgiát idézzen a cián előtti időkből. Ahogy végig gondoltam, bizony, azóta egyszer sem fogtam nyári időszakban, ráadásul nappal, ekkora süllőt a Tiszán.
Most itt tartunk. Elrepült a kérész, bezavarosodott a víz, én pedig három kérdőjellel várom a kora őszi lehűlést, hogy valóban megmutassa, hányadán is áll süllő terén ez a szakasz…

Tavi süllő sziluettje

Mikor lesz ennyi a folyókban?

Epilógus

Pár nappal ezelőtt egy borsodi bányatóra indultunk éjszakai wobblerezésre, egy barátom meghívására. Ő is panaszkodott, hogy a Lök alatti Tiszán sincs kolbászból a kerítés, nem egyszerű onnan sem kivarázsolni a jó süllőt. Még halszelettel csak-csak, de pergetve az egynapi két hal már jó fogásnak számít. Míg erről beszélgettünk, kispergetőm wobblerének keményen nekifutott egy bő másfeles süllő. Tíz perccel később egy hasonszőrű társát húztam jó darabon, de lemaradt. Egész éjszaka durrogott a víz, volt még kapásunk, fogtunk is, de főként a rengeteg rabláson álmélkodtunk el.

Egy vándorút ritka vége

- Látod – mondta – még azt hinné az ember, hogy ez a temérdek süllő a Tiszából úszott fel idáig… lehet, hogy a mélyben egy csatorna köti össze az élővízzel...
- Nem kell ahhoz csatorna, ezek a halak más a vándorúton jönnek. Beúsznak a hálóba, onnan felúsznak a tartálykocsiba, a legöregebb meg tudja az utat, mondja a sofőrnek, hogy merre menjen… – válaszoltam félig viccesen.
És ez még a jobbik eset…

Szólj hozzá:

Mehet