Sajnos-szerencsére itt a süllőtilalom, így letettük a plasztikos lantot, de február második fele szép emlékeket hagyott a fogasokról ebben az évben is, igaz, nem nekem. Ezt a süllős Canossa-járásomat mondanám el, talán kicsit okulásképpen is... Mint láthatták és tapasztalhatták sokan, a Tisza Tiszalökig egész télen jég alatt volt, így gyakorlatilag csak álmodozhattunk süllőzésről. Annyi előnye mindenképp volt a jégpáncélnak, hogy így a rabsicok biztosan nem tudtak ténykedni, de cserébe mi, rendes pecások is csak ábrándozhattunk a halfogásról.

Egy nap aztán végre megcsörrent a telefon, Feri barátom hívott a Tisza-tó mellől, hogy jó a víz, és megvan az első süllőjük, méghozzá nem is kicsi, kerek hármas. Természetesen ez az egyik munkahét elején volt, amin már meg sem lepődtem, hiszen így leghamarabb a hétvégén nyílt lehetőség horgászatra. Sebaj, gondoltam, legalább addig kitapasztalják a fiúk a haljárást. A hét további napjai újra rossz időt hoztak, a víz nem javult, inkább romlott, egy-két süllőt fogtak a további napokban (négyen), és végül csónak problémák is adódtak, így letettem a pergetésről. Ez a hely tőlem egyébként is 150 kilométerre van, ezért oda-vissza háromszázat autózni, plusz a hétvégét megborítani egy „talán-pecáért”, nagy luxus lett volna.

Viharos széllel és rossz idővel jött ez a hétvége, így sejteni lehetett, hogy valamikor beindul majd a hal, csak beletalálni lesz nehéz. A szombati rossz időben igazi aranybánya volt a folyó, ám a vasárnapra normalizálódott front és a víz már csak egy halat adott. Rendkívül hektikusan, kiszámolhatatlan szórásban evett a hal, miközben mindez ugyanazon a vízterületen (és ugyanazokon a helyeken) történt. Feri elmondta, hogy szombaton a legkisebb haluk 2.90 kg volt, a legnagyobb pedig verte a négy és felet…

Erre már összeráncoltam a szemöldökömet, és úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, a következő hétvége lent talál a Tiszán. Körbejártam a környék horgászboltjait, mindenféle csábos gumihalat megvettem, jigfejjel feltankoltam, így indultam útnak szombat reggel. Az időjósok megint sokfélét mondtak, de már annyi mellélövésük volt az utóbbi időben, hogy nem tudtam hinni nekik, és nem hittem azt sem, hogy bármi megállíthat. Egészen addig, míg az ajtón ki nem léptem, és meg nem láttam az egy éjszaka alatt leesett, közel húszcentis, friss havat…

Az autóról még csak-csak lesepertem, de ami az utakon volt hajnal ötkor, az valami katasztrofális volt. Kisebb kerülővel kellett mennem, mert a falvakon át vezető mellékutak járhatatlanok voltak. Mivel egyedül autóztam, nagyon észnél kellett lennem, mert a legkisebb kicsúszás vagy elakadás a hóban a horgásztúra végét jelentette volna.
Ahogy haladtam egyre délebbre, a hó mennyisége is csökkent, végül már alig öt centi volt az úton, és a Nap is kisütött, méghozzá hétágra, ahogy mondani szokás. Gyakorlatilag kiautóztam a front széle alól, bele a tiszta, felhőtlen levegőbe. Gyönyörű horgásznap ígérkezett…

Ferivel egy falusi horgászboltban megvettem a szükséges napijegyet, és a kevésbé szükséges, újabb félkilónyi gumihalat, majd a csónakhoz indultunk. A hosszú tél és betegszabadság után kifejezetten üdítőleg hatott a jégmentes folyó látványa, csodás érzés volt újra csónaknyi közelségbe kerülni a Tiszához. Feri rövid helyzetelemzést tartott, hogy honnan jöttek a halak, miközben megérkeztek az egri vitézek is, én legalábbis csak így hívom Attilát és Csabát, akik a maguk szórakoztató stílusában nagyon figyelemreméltó és eredményes süllőhorgászok. Csali-arzenáljuk bizonyos típusok tekintetében még az én gyűjtőszenvedélytől hajtott készletemet is felülmúlja, aki melléjük köt csónakkal (mi többször elkövettük ezt a hibát), csak irigykedhet a fogósabbnál fogósabbnak kinéző gumik és wobblerek kapcsán.

Jó szó az, hogy ’kinéző’, mert a négyesfogat kezdeti lendülete pár óra elteltével, minden csodacsali ellenére alábbhagyott, és nyilván nem azért, mert rommá fogtuk magunkat… Biztatott, hogy a zöldesen tiszta, téli víz ideális körülményeket teremt, így minden kapáshiány ellenére, nagyon élveztem horgászat valódi, hosszú elvonási idő után felsejlő ízét.

Ilyenkor van időm a kísérletezésre, nem hajt a tatár, nem érzem úgy, hogy lemaradtam bármiről, hiszen a másik sem fogott még semmit. Kicsit azzal a nyugalommal vagyok, mintha egyedül pecáznék, de egy-egy jó sztori vagy halas gondolat könnyen útjára kel, és jóízű beszélgetés kerekedik belőle. Apropó, jóízű… Az egri vitézek nagyon azon a véleményen vannak, hogy süllőt csak az fog, aki az általuk minden bizonnyal kitűnő alapossággal kiválasztott szilvóriumból fogyaszt a horgászat előtt (és közben, de ezt le sem írtam).  Állításuk szerint, egy ízben Feri barátom épp ezért maradt hal nélkül, úgyhogy a „fenyegetést” komolyan vettem, és elfogadtam az aperitifként értendő welcome drink-et a fiúktól.

A kísérletezés (mármint nem a pálinkával) eredményeképp végül már ólmozott wobblerrel pásztáztam végig az aljzatot, „ha szakad, szakadjon” alapon. Szerencsémre nem történt ilyesmi, de kapás sem, ami végképp meglepő volt. Már nem sokkal voltunk naplemente előtt, amikor végre Csaba akasztott egy halat, de pár méter után megkönnyült a szerelék, leakadt az egyébként nem kis halnak tűnő jószág. A fiúk épp az ilyen finomkodó kapások miatt minden alkalommal „megtalpalják” a gumihalat, a hármashorog egyik ágát hol a csali hátába, hol a hasába akasztják, és nem egyszer fordul elő, hogy csak ez a horog tartja a darabos süllőt.

A nap végére gyakorlatilag minden általam tudott és sejtett dolgot megtettem a süllőfogás érdekében. Beleértve ebbe a szinte súlytalanul sodratott gumihalat, a kis pöccintésekkel, finom mozgással vezetettet, a nagy, dinamikus ugrásokkal húzottat, a cipőtalpméretnyit, a vad színeket, egyszóval mindent, amit el bírtam képzelni, hogy kimozdítja a tüskéseket tespedésükből. De sajnos a front csak vigyorgott ránk az égből, még az általam már-már utált bárányfelhők is megjelentek. Ezek alatt szinte sosem tudok halat fogni, legalábbis ragadozót nem.

A nap vége felé még történt egy emlékezetes momentum, amikor sokadszorra összekapaszkodtunk Attiláék ladikjával. Annak rendje-módja szerint Csaba elkötötte az orrkarikából a horgony kötelét (talán, hogy lentebb engedje magukat), csakhogy a kötél legvége véletlenül sem volt kikötve. Feri szólt bele a jókedvű diskurzusba pár másodperc múlva, hogy szerinte csorgunk, noha nem kellene. Ez egyidejűleg két dolgot is jelentett; Csabáék adtak egy húszméteres akadót a víznek, és innen fogva (újabb horgony híján) csak csorgó csónakból tudnak a nap hátralévő részében horgászni. Így válhattak az egri vitézekből egy csapásra súly-talan pecások. Miután már a vízen képesek voltak a „súlytalanság” állapotába kerülni, heveny vihogás közepette fel is terjesztettem őket asztronauta fokozatba, Feri barátom mélységes egyetértésével, ugyanakkor ígéretet tettem rá, hogy ezt a – mindenképpen rendhagyó – átváltozást „hálából” meg kell írnom a Peca olvasóinak. Ezzel ők csak kismértékben értettek egyet, de ahogy azt egy régi főnököm mondogatta: „minek ide az a fene nagy demokrácia!”.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy csorgó csónakból Csaba igen szépet javult, profikhoz illő bravúrral, nagyjából második dobásra megfogta a húszméteres kötél utolsó húsz centijét, amire már nem tudtuk Ferivel eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk, de azért mindenképpen örültünk, mert a fiúk így tovább folytathatták a horgászatot.

A nap viszont úgy áldozott le, hogy négyünk közül senkinek sem maradt a horgán süllő, de még egyértelmű kapásra utaló jelet is alig tudtunk felmutatni. Az idő szép volt, a társaság több mint jó, és a hó hazafelé már teljesen elolvadt az utakról, így megint egy teljesített kihívással lettem gazdagabb, de süllőfogással nem. Két nappal később az egri vitézekből és Zimány Ferencekből (apa és fia) álló csapat újabb revansot vett a süllős betlinkért; ugyanazon a szent helyen, ahol nulláztunk, hét(!) darab, 2.50 és 4.20 kg közötti süllőt fogtak… Természetesen kedd volt, és munkaidő, és már Tokajnál járt a sáros vízzel érkező árhullám…

És hogy mi az okulás vagy a tanulság a történetemből? Nagyjából az, amit annak idején szegény Nagyapám mondott: „halat csak úgy lehet fogni fiam, ha vízben van a horog!” Csak azt nem tette hozzá (pedig nagy igazság), hogy „minél többet, fiam!”. Fokozottan igaz ez akkor, ha frontokkal tűzdelt, változékony időszakban próbálunk a kapásidőbe betalálni. A nagy halakról (és a három kilós süllőket már ide sorolom) egyébként is az a véleményem, hogy télen is csak nagyon rövid ideig esznek, talán épp amiatt, hogy hatékonyan gazdálkodjanak az energiájukkal. A horgásznak így nem marad más lehetősége, mint menni, menni, menni… Emellett bármiféle tudás, csillogó felszerelés, a legfogósabb csali, de talán még az évek rutinja is csak apróbetűs rész marad…