Sok horgász van úgy, hogy szeret egyedül hódolni hobbijának. Elvonulni a világ dolgai elől, teljesen átadva magát a természetnek, gondolataiba burkolódzva. Talán a pergető horgászatra igaz ez leginkább, amikor kereső, cserkelő pecára adja a fejét az ember. Csendben, mindenféle zavaró körülmény nélkül megközelítvén a horgászhelyet, majd átadva magát a teljes nyugalomnak a pergetés során.


A tél közepén én is egy ilyen horgászatra indultam kedvenc csatornámhoz. A hó rég elfedte az ősz által a töltésen hagyott nyomokat, így lábaim elsőként sebzik fel kristálytiszta takaróját. Először a csatorna zsilipjét veszem célba, a téli csökkentett vízáteresztés ellenére itt van a legerősebb vízmozgás.

A zsilipkamra betonfalai között emelgetek egy közepes méretű gumihalat abban bízva, hogy a vízben táncoltatva elcsábít egy tüskés ragadozót. Közben az áramlatokat figyelem és próbálom elképzelni csalim mozgását, ahogyan meg-meglibben a kibetonozott fenékről. A félig- meddig zavaros vízben nem is számítok kapásra. A hosszú horgászatoktól mentes téli napok után már maga a mozdulatsor is örömet okoz.


Elmélázásomból csak a tényleges rávágás izgalma billent ki. Egy pillanatnyi meglepetés után lelkesen nyugtázom magamban a halfogás tényét. Óvatoson fárasztom a nem túl nagy zsákmányt és várom a felszínre érkezés képeit. Hamar előbukkan a három méteres mélységből és egy kölyök csuka körvonalai rajzolódnak ki a zsilip betonfalai között. Már csak a nyakon csípés van hátra, ami nem is olyan egyszerű, mivel a vízfelszín jó négy méterre van tőlem. Nem marad más, mint végigvezetni halamat a kamra végéhez és ott a lépcsőn lesétálni őnagyságához. Az akció végére még mindig a horog végén a csukám, csinálok róla néhány képet és útjára engedem. Megtette, amit vártam tőle, megadta azt a néhány örömteli pillanatot, amit elejtésével adhatott. Csak később, otthon derült ki, hogy a képek közül egy sem sikerült, cserben hagyott a masinám.


Tovább kutatom az örvénylő vízben a mederfeneket. Számítok még egy- két hasonló vendégre, gyakran állnak be ide a hasonszőrű csukák a kishalakra vadászva. Hosszú percek múltán egy koppintáson kívül már nem történik semmi. Továbbállok és a csatorna sással benőtt partján haladok tovább. Egy- egy beállónál tudok csak megállni, mivel a növényzet már nem csak a partot, hanem a vízfelületet is elfoglalja. A lebegő sás ezért már veszélyes is lehet számomra.


Minden irányba dobok egy párat a zöld gumihallal, majd egy fehér twisterre cserélem, azzal is letapogatom a mederfeneket. Itt sem járok sikerrel. A töltésre felkaptatva tudom, van még néhány stég és beálló. Tétován nézem a töltés utat, mivel jó néhány éve nem járható autóval, de már kétkerekűvel sem. A gondozatlan földutat lassan visszafoglalja a természet. A két oldalán végighúzódó összenőtt bokorsor és az útra dőlt fák nem könnyítik meg helyzetemet. Természetesen, ami nekem bosszúság az a vízkezelőnek öröm, hiszen a töltést nem teszi tönkre a járműforgalom. Úgy döntök, nekivágok, jót tesz ez a kis séta. Az őzeken és a vadnyulakon kívül nem járt erre senki mostanában. Ahogy utat török magamnak az ágak között a tiszabecsi horgásztúránk képei elevenednek meg emlékeimben. Éppen az egyik homokpadon pihentünk meg, amikor a sűrű nyári erdőből fiatalok bukkantak elő, hogy felfrissüljenek a Tisza hűsítő folyamában. Mint amikor a dzsungel felfedezői elé toppannak az őslakók, olyan meglepve éreztük magunkat. Kíváncsian nézték a csónakban lévő felszereléseinket. Egyikük még a botot is felismerte, persze csak a márkát és örömmel tudatta társaival, hogy édesapja is hasonló bottal horgászik.


Jól esik egy időre elkalandozni a nyárba és közben meg is érkezem egy földből összeeszkábált stégféléhez. Itt is végigpásztázom a medret, cserélgetem a csalikat, közben gondolatban visszatérek a Tiszához. A tavaly nyári túránkat idejében megterveztük. Több horgásztársammal megbeszéltük, hogy legalább egyhetes túrára indulunk el. Nagyon tetszett a dolog a fiúknak és már négy csónakkal számolhattunk.”Ember tervez, Isten végez!” Amire eljött a túra ideje már csak ketten maradtunk Palival. Igaz Józsi elkísért bennünket egy darabon, de a teljes utat már csak mi vállaltuk. Tiszabecstől indultunk, ahova estére érkeztünk meg. Mindkét csónakot a vízre raktuk, hogy kora reggel elindulhassunk horgászni.



 Érdekes volt a kavicságyra kihúzott csónakban, a csillagok alatt tölteni az éjszakát. Utunk első napjaiban a gyorsfolyású szakaszon nappal, csorogva pergettünk. Kedvenc folyónk nem okozott csalódást, az első nap végén túl voltunk a 100. halunkon. A rekkenő hőségben jól esett megállni a Túr bukójánál, ahol a helyi büfében feltöltődhettünk a hűsítő italokkal.
Közben megállás nélkül dobálok, az ólomfejem csobbanásán kívül, ami hullámaival felborzolja a víztükröt, nem történik semmi.  A következő beálló felé sétálok, reménykedve abban, hogy ott halat találok.



Ismét elkalandozom. Nem volt ez így utunk során. Amikor már a kapástalan percek mélázásra adtak volna okot ismét egy halban gazdag szakaszhoz érkeztünk. Hol Pali, hol én akasztottam az első halunkat és volt, hogy egyszerre fárasztottuk ezeket a falánk ragadozókat. Kizárólag wobblerekkel horgásztunk és meglepő módon nem csak az apró méretű darabok voltak fogósak. Egy idő után egyre nagyobb fahalakat használtunk, ami nem csak a darabosabb példányoknak volt ellenállhatatlan, olykor az arasznyi domolykók is fennakadtak a hozzájuk hasonló méretű csalikon. A nomád körülmények ellenére is betartottuk a belénk ivódott szokásokat. Délben hűvös homokpadokon főztük meg többnyire konzervekből álló ebédünket, majd az instant kávé illatával tettük még civilizáltabbá ezeket a perceket.  



Kellemesen teltek az első napjaink, amit később a forró nyárral együtt járó zivatarok, viharok tettek emlékezetessé. A lassabb szakaszokra tervezett éjszakai harcsázásunkat rendre keresztülhúzták a semmiből előtörő viharok. Az oly békés horizontot egyik pillanatról a másikra borította el a baljósan felénk közeledő fekete viharfelhőzet. Nem tudtunk mást tenni, mint hogy a csónakunkban összeállított sátorba bújva megvártuk a rossz időjárás végét. Ahogy a folyó kiszélesedett, úgy vesztett sebességéből is.


 A jellegtelen szakaszokon motor segítségével fogtuk gyorsabbra utunkat, hiszen messze volt még a tokaji célállomás. A kezdetben gyorsan végigvonuló viharokat a borús, csepergős esős idő váltotta fel. A rossz idővel a halak kapó kedve is alábbhagyott.



Utunkat az ukrán országhatárnál kezdtük és Záhonynál ismét a határvonalat képviselő folyón sodródtunk. Itt újra ígéretes kövezések, sarkantyúk mellett csorogtunk el. Előkerültek a botok és a kesergős hangulatunkból a már megszokott domolykók fogása lendített ki bennünket.
 Dombrád környékén már felhagytunk a felszíni halak horgászatával. Ekkor vettük elő a mélyen járó wobblereinket és a folyómedret kutattuk a bajuszosok után.


 Néhány folyamkilométer csorgás és a második elvesztett csali után befejeztük a horgászatot. Az otthonról érkezett kedvezőtlen időjárás jelentés miatt úgy döntöttünk, hogy befejezzük túránkat. Motor segítségével haladtunk tovább. Kicsit sajnáltuk, hogy az éjszakai horgászatokat rendre keresztülhúzták a viharok. A közel 200 km-es tiszai szakasz igen változatos arcát mutatta meg számunkra. Utunk végét már csak a motorunk tönkremenetele tette kellemetlenné. Tiszatelekig jutottunk, ahol szerencsénkre viszonylag könnyedén felvettük csónakunkat.


Amire gondolatban újra átéltem tiszai kalandunkat a csatornán is a tervezett szakasz végére értem. A több száz méteres szakaszt kapás nélkül úszom meg, de közben erőt gyűjtöttem a következő horgászathoz.