Erős mínuszokkal indult az év. Jégpáncél borította a Tiszát, de még a Bodrogot is. Így telt el a január java része. 25-én végre megindult a zajlás, ami itt nálunk, legtöbbször zavaros vízzel jár. Most is ez történt; hideg, sáros víz hömpölygött a folyón, lehetetlenné téve a horgászatot, és igazi táptalajt adva a gereblyézőknek és az orvhalászoknak.

Kezdődik a zajlás

Mindeközben sóvárogva néztem a Peca.hu olvasói galériájában a szebbnél szebb süllőket, melyek java része a Dunáról származott. Míg nálunk sártenger zúgott lefelé minden folyón, a fővárosban jártam során döbbenten láttam, hogy a Duna opálosan andalog, ami tiszai olvasatban már bőven horgászható. Az irigység távol áll tőlem, de ez alkalommal rezgett a léc… Végre valahára én is süllőt szerettem volna fogni!

Tornyosuló jégtáblák

Figyeltem a napról napra csendesedő, tisztuló folyónkat, míg a februári tavasz elhatározásra késztetett. Megrendeltem egy új ladikot. Nem mintha régi csónakból nem tudnék (vagy szeretnék) horgászni, de késő ősszel, egy „balesetben” egyszerre tűnt el mindkét (bár felújításra szoruló) vízi járgányom. Gondolatban illő módon megköszöntem a segítőkész ismeretlennek, hogy megszabadított a renoválás vesződségeitől, majd egy kisebb vagyont leemeltem a számlámról, mivel közelgett az átvétel napja.

Ötös ladikom

A csónakkészítő mester gyors munkájának köszönhetően csupán három horgásznapot késtem. Közben arról értesültem minden vízen járó ismerősömtől, hogy kár sietni, mert halat még igencsak mutatóban lehet látni. Az összes, hitelt érdemlő hír egy öt feletti fogasról, egy hármas harcsáról és egy másfeles süllőről szólt. Ez húsz horgász egész heti termése volt – röviden, több mint aggasztó.

Csikós-féle kidolgozás

Identitástudat

Eljött végre a nagy nap, meghozták a csónakot. Túl jól sikerült. Nem alaptalanul aggódtam az esztétikus külseje láttán, hiszen az ilyen áru mifelénk igencsak kelendő. Mármint ingyen.
Szép eldolgozás, pácolás, precíz illesztések, igazából még bedagadnia sem kellett. Némelyek távolról borovi fenyőnek nézték, pedig szándékosan csak egyszerű lucból kértem (így kevésbé lopják el).
Errefelé az egyszeri horgásznak más lehetősége nem nagyon adódik, hacsak nem az őrzött kikötő, ahol 14 000 Forint körül kérnek egyetlen hónapért. Ez nagyjából a szemtelenség kategóriája, de monopolhelyzetben vannak, és tudjuk, manapság a pénz beszél. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy csak szezonálisan vehető igénybe az őrzés, minden a „nem éri meg” felé mutat…

Billogozás

Boldog tulajdonosként

Unokatestvérem, Csabi, segítségemre volt egy monogramos billog elkészítésében, majd kemping gázon hevítve, több helyen a csónakdeszkába égettük a jelet. Bár a lopás ellen csak enyhe védelmet tettünk, ettől a pillanattól kezdve valahogy még inkább a magaménak éreztem a ladikot. Minthogy általában egyedül járok a vízen (plusz némi anyagi megtakarítás okán is) ötméteresben választottam, noha egy hatos siklási tulajdonságai még jobbak lettek volna. De ez volt raktáron, és az időfaktor is számított…

Indulhatok végre!

Diaflash és Aspire

Nem tudom, ki hogy van vele, de én már februárban szeretek vízen lenni. Kihasználom az utolsó lehetőséget a télvízi gumihalazásra, esetleg elcsípek egy-egy ébredő harcsát. Tavaly szép süllőkbe nyúltunk bele, így joggal remélhettem a jégveszte után ettől az évtől is hasonlókat. De ahogy mondani szokás, kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba…

Uszadékfa

Ez már „tiszta”

Vermelő keszegek

Az első horgászat során csatlakoztam a betlizők társaságához. Bár radarral rátaláltam a vermelő rajokra, nem fogtam a békéshalak közül semmit. Még kapásom sem volt.
A második alkalommal kicsit több időm jutott a horgászatra, és az időjárás is kedvezni látszott. A reggeli felhők szétoszlottak, és végre láttam a hamisítatlan tavaszi napsütésből egy keveset. Bíztam benne, hogy a halak is érzik, s közben szoktattam a szemem az ilyenkor még hihetetlenül erős fényhez. Mintha megerősödött volna a Nap, amióta nem láttam. Csak hunyorogtam, szemmel követni nem is bírtam az ég felé meredő botspiccet.
De nem sokáig élvezhettem a meleg időt. A hegy mögül furcsa, hófelhő-gyanús pamacsok érkeztek, hol feltornyosultak, hol eltűntek. A szél is vegyes erősségű rohamokat indított, nem igazán lehetett tudni, mi készül odafönn.

„Sohase láttam ilyen időt”

Tavaszi fény

Először kifelé horgásztam, az elvágó víz határára. A sodrásban épphogy megtartott a horgonysúly. Itt meredeken zuhant az agyagfal, a tövében viszont jó halakat sejtettem. Ide kényszeríti őket a gyors víz nyáron, reméltem, most is találok rajta éhes ragadozót. Az első dobásokkal még csak az aljzat ívét próbáltam belőni, amikor a süllyedő twisterre kemény rávágást kaptam. Új szerzeményemmel, egy 20-50 grammos, 2,70-es Aspire-rel válaszoltam a hirtelen jött támadásra. Újra éreztem a fárasztás izgalmát, jó volt látni az ívbe feszülő botot. Szűk kilós süllőt húztam fel a gyors vízből. Egészséges, szép példányt. Magamban dicsértem a botot, igen jó, kézre álló választás volt, annyi szent. Voltaképp egy finomabb, parti wobbleres botnak szántam (és erősnek is, ha jön a harcsa), viszont kiderült róla, hogy érzékeny spicce folytán kellemes twisteres pálcaként is.

De jó újra látni!

Papírforma akadás

Az első kapáson felbuzdulva, tovább erőltettem a hosszanti agyagívet. Dobtam keresztbe, húztam hosszában rajta, de több hal nem jelentkezett. A távoli dobások békéshalas rúgásokat közvetítettek, így közelebb horgonyoztam. Hátha több süllő áll a környékükön – gondoltam. A vízmélység 7-8 méter volt a halak felett, és a raj is legalább két méter vastagon állt.
20 grammos fejjel sikerült meghorgásznom a területet. A keszegek időnként erősen beleütöttek a zsinórba, így sejthető volt, hogy nem a süllők táplálékhalai állnak egy csokorban. Az egyik ütés a kelleténél is bátrabb volt – és megint süllyedőre. Szinte nem is az agyam, csak a kezem dolgozott, amikor bevágtam, de üresre futottam. Az egyébként fogós, nagyméretű twisterről a piros farok szinte teljesen hiányzott. Ez bizony nem nagyon lehetett más, mint egy gyanakvó süllő – morfondíroztam – de a sok békéshal miatt nem akartam drillinget kötni a twister mögé. Próbáltam más, kevésbé élénk színekkel, gumihalakkal, majd a vezetési technika változtatásával, de hiába, több vállalkozó nem akadt.

Fent…

…és lent

…és a vége?

Végül teljesen a fehérhal-raj fölé horgonyoztam. Esemény nélkül bukdácsoltattam át rajtuk a plasztikot, és a függőleges emelgetések sem hoztak sikert. Nagysokára, mikor épp a törésnél sikerült megállítanom a csalit, a mederesést követve süllyedő twisteremet óvatos koppanással fogta meg valami. Reflexből ráhúztam, mire engedelmesen tovább jött a vendég. Kérdőjelek sokasodtak bennem, majd kisvártatva a mélyből egy arasznyi süllőcske ezüstje tűnt elő. Mosolyra fordult a szám, ahogy megláttam. Különösen jó érzés volt, mivel eszembe jutottak a téli kormoránok, és hogy ennek a süllőfinak sikerült túlélni őket. Azt is jólesett észrevenni magamon, hogy sok idő után is tudok örülni egy ilyen apróságnak. Jólesett, hogy tudom még nagy dolognak látni a kicsit is ebben a megalomán világban, ahol egyre csak nagyobb inger, nagyobb élmény, nagyobb hal kell, hogy jól érezzük magunkat.

Tavasz vagy tél?

Kis dolgok szépsége

Olykor ez a sodor engem is magával ragad. Gondolatban tarponokra, vizákra vagy más óriásokra horgászom – de néha jó letisztulni, visszatérni a kezdetekhez, hogy tudjunk megelégedni. Hiszen, az élet nem egyre több és több, és bizony, könnyen boldogtalanná lesz, aki mindig magasabb csúcsokra tör.
Talán erre is jó a tél; segít megtisztulni a víznek, az embernek…

Szólj hozzá:

Mehet