Ha valaki azt jövendöli az ORPB elején, hogy az utolsó forduló előtt ilyen szoros és kiélezett lesz az összesített állás, jól kinevetem. Igaz persze, hogy nincs összehasonlítási alapunk, hiszen ilyen átfogó, egész éves sorozat hazánkban még nem volt.


Csapattársammal, Ferenczi Janival 2003 óta egyetlen versenyszezont sem hagytunk ki, így megéltünk már egyet s mást. Az előző évek versenyeit szinte kivétel nélkül az őszi, úgynevezett „pergető” időszakban rendezték. Külön örömömre szolgált, hogy a Rapala-sorozat évközi eredményei világosan megmutatták, hogy az év melyik időszakát érdemes pergető szezonnak kikiáltani. Egyre szélesebb körben válik reményeim szerint világossá, hogy bármelyik hónapot, negyedévet speciálisan „pergető”-nek titulálni dőreség. Minden hónap tartogat valami meglepetést a műcsalik szerelmeseinek és ez a sorozat ezt is hivatott megmutatni.





Különböző időszakokban, változatos vizeken zajlottak a fordulók. Érdekes feladat egy vadidegen vízen egy-két edzésnap alatt megtalálni a célhalakat, módszereket, táplálkozási időszakokat és ezekből az információkból versenystratégiát gyúrni. Többször is bebizonyosodott, hogy a versenyek előtti néhány nap feltérképezés szinte nélkülözhetetlen alapja egy jó szereplésnek. Senkinek sem tanácsolnám az úgynevezett vakrepülést, bár eredményt produkálhat esetenként, de hosszabb távon nem kifizetődő. Természetesen előfordul, hogy az edzéseken felépített stratégiával pont aznap nem értenek egyet a halak, de az a tapasztalatom, hogy ez a ritkább eset.


El is bizonytalanodtunk az utolsó forduló előtt, hiszen egy idegen vízen, edzésnap nélkül kellett produkálnunk a lehető legjobbat. Szárazra beszéltettük az egyébként igen segítőkész helyieket a tórészekről, a partról delejeztük a tavakat, de többet ez ügyben nem tehettünk. Ráadásul azzal is tisztában voltunk, hogy helyi tapasztalatok nem a pergetésre épülnek. Nem mondom, hogy nyugodtan szálltunk vízre, hisz az ilyen „ködben” simán benne van a nullázás lehetősége.
Nem vagyok babonás, de a csónakba szállás előtt mégis odaléptem Bokor Karcsihoz egy kézfogásra, hátha számít valamit egy „mesteri érintés”. Lehet, hogy ez segített, vagy a csillagok!?


A 2007-es OB győzelmünk óta tulajdonítunk jelentőséget a csillagok állásának. Ott és akkor segítettek, hisz az előttünk lévő csapatok keresztbe verték egymást és magukat, így az élen találtattunk. Most is volt megannyi matematikai lehetőség, hogyan őrizhetjük meg első helyünket, hisz így érkeztünk a BCM Tavakra. Jani már odafelé a kocsiban levezetett nekem legalább 145 féle esetet, melynek egyike volt, hogyan lehetünk elsők egy nullázással. A legtöbb variációhoz kellettek a csillagok is.


Kifutva az első tóra vadul kémleltük felváltva vizet és a radarképet. Támpontok után kutattunk. Egy jobbnak vélt helyen lesúlyozva vártuk a dudaszót. Jani wobblerben bízott, míg én inkább körforgót erőltettem. Aztán kanalat, gumit, másik körforgót (kb. 15-öt), wobblert, semmi, semmi, semmi. Se nekem, se Janinak. Láttunk három-négy méretes süllőfogást partszélen gumival, de ez valahogy nem a mi pecánk, bár ezt is megpróbáltuk.


Telt múlt az idő és egyre nagyobb csend szállt csónakunkra, párhuzamosan egyre jobban szállt fel a tavat borító köd. Még félóra a dudaszóig. Kínomban kértem Janit, hogy vázolja fel még egyszer azt a variációt, amikor nullázva nyerünk. Nem volt egy felhőtlen csevegés!
Csillagok, csillagooook szépen ragyogjaaaatok!...


Pergetés közben Jani halkan énekelve bíztatta őket arra a bizonyos együtt állásra. Jani is már szinte fásultan táncoltatta twisterét a csónakhoz közel, amikor egy majd félkilós csukagyerek megunta letargiánkat, és vadul rácsapott a gumira. Úgy meglepődtünk, hogy Jani már szinte bottal emelte volna be a csónakba, míg én még mindig bambán nyúlkáltam a merítőért.
– Engedd lejjebb, engedd lejjebb, ott már csak levegő van! – tanácsoltam mosolyogva, nehogy kirázza a szájából az egyágút. Merítés, megvan! El sem hittük, életben maradtak a remények. Világos volt mindenki számára, hogy az első helyért versenyben lévő hat csapat közül aki nullázik valamelyik szektorban, az „elszállt”. Kapott is egy akkora puszit a csukánk, hogy azóta is cseng az oldalvonala.


Erőnléti edzésnek is beillett a három órás intenzív dobálás utáni csónak fel, költözés a másik tóra, csónak le mutatvány. Közben hevenyészve kaptuk a híreket, hogy Tóth Laciék a másik tavon szektor egyest, Varga Paliék pedig szektor kettest csináltak nem kevés hallal. Ideje felkötni a gatyát! Természetesen „istálló” társainktól megkaptuk az ígéretes tórész koordinátáit, de mi sajnos hasonló infókkal szolgálni nem tudtunk. Mire minden ismét a helyére került a ladikban, már kiáltották is a rajtszámunkat, gázt, indulás. Ennyit a pihenésről.


A halasabb részhez közelítve világossá vált, hogy az információk futótűzként terjedtek a szünetben, hiszen rajtunk kívül három-négy csapat is itt kötött le. Bíztunk a javasolt fehér twisterben, ami Janinak rögtön a harmadik dobás süllyedésében azonnali akasztást is eredményezett. Szép hal lehetett, de sajnos pár méter után lemaradt. Hobbypeca közben egy ilyen szituációt pici mosoly követ általában, de egy ilyen kiélezett helyzetben…!? Jó, hogy a bot túlélte!:)


Közben tőlünk jobbra Farkasék szinte ugyanarról az akadóról szép süllőt kormányoztak csónakjukhoz. Szerencsére Jani visszadobott gumiját azonnal elütötte valaki. Ki emlékszik ilyenkor már a „lemaradtra”. Szépen finoman fárasztva közeledett a hal a mélyben, Jani rutinosan csak a csónak mellett pumpálta fel, és már csusszant is a merítőbe. Ő lett a maga 2,4 kg súlyával a verseny legnagyobb hala. És már mosolygunk is, bár én még mindig nem érintettem halat. Alig húsz perc múlva Jani botja ismét eleven, újabb süllő rugdos a mélyben. Megy ez, vezetjük a szektort!:)


Kedvünket tovább javította a hír, hogy a másik szektorban Paliék szinte kettesével fogják a süllőket és bőven vezetnek. Rapala-uralom.
Mivel nekem érintésem sem volt a Jani féle twisterre, így körforgóra váltottam. Hosszú dobás, leültetés, lassú bevontatás fenék közelben. Ez volt a terv. Na de hová dobjak? Ekkor már vagy öt csapat próbálta megdobni a fél kézilabdapálya nagyságú területet, és ha egy kicsit nem figyeltem, akkor már nem volt világos, hogy ki hová dobott, hol maradt még egy fél méteres folyosó szabadon. Mókás volt és egyben kicsit családias is a tét ellenére. Jókat mókáztunk a Farkas párossal, Balázsékkal, Dávid Feriékkel. Zimány Feriék és Kürti Tibiék is csatlakoztak. Néha össze-összeakadtak a csalik, de egy rossz szó sem hangzott el.
Na had’menjen az a körforgó! Második lassú bevontatás, és már merítjük is a kiló feletti csukát. Nem sokra rá pedig a társát. Végre én is feliratkozom!


Jani most már mosolyogva dudorássza:
– Csillagok, csillagooook, szépen ragyogjaaaatok!
A verseny végén gyors pakolás, és irány Harkány. Varga Paliék által választott hotel étterme méltó, elegáns kulisszát biztosított a színvonalas sorozat végső eredményének kihirdetéséhez. Itt hallgathattuk végig Bokor Károly és Krasznay Gábor zárszavát is, akiket a Magyar Pergetőhorgászok Egyesülete gyönyörű kristály plakettel tüntette ki. Senki sem vitatkozhatott a díj jogosságán, tényleg ők ketten tettek idén a legtöbbet a pergető horgászatért, értünk.

Varga Paliék magasan megnyerték a fordulót, aminek nagyon örültünk, de természetesen alig vártuk az összetett eredményeket. A részletes eredmények már többször voltak olvashatók itt az oldalon, így erre nem térek ki, de egy biztos, éles küzdelemben, helyezési szám egyezéssel, de jobb fordulónkénti eredményekkel maradtunk az élen. Zsebben a finn repülőjegy!:)


Természetesen több esélyes, de később lejjebb csúszott csapat kedve nem volt épp rózsás, ahogy kedvenc kommentátorom, Horthy Gábor mondá:
-Mi híja volt, mi híja volt?!
Hazafelé a kocsiban a röpke négyórás út alatt már közösen énekeltük Janival:
– Csillagok, csillagooook, szépen ragyogTaaaatok!     


Köszönjük támogatóinknak!

 

Szólj hozzá:

Mehet