Adatlap
aladar
Becenevem: aladar
Korom: 40 év
Lakhelyem: Pest
Regisztráció dátuma:2008-07-05
Utolsó belépés dátuma:2009-11-11
Évente kb ennyi időt töltök horgászattal: 60-nál több
Több napos horgászataim általában így szervezem: Házat bérelek
Ha társasággal megyek horgászni: Egyedül
A horgászvizet így közelítem meg: Autóval
Kedvenc horgászmódszereim
Pergetés
Legfrissebb feltöltött fotóim
Legfrissebb beszámolóm
Egy meghatározó történet

Éppen 14 évvel ezelőtt történt, 1994. október 14-én. Gyerekek voltunk, 14 éves iskolások, már kiskorunk óta együtt horgásztunk, nagyapám vezetett be minket a nagy rejtelmekbe. Megtanította tisztelni és szeretni a vizet, egészen pontosan a Dunát itt a hegyek között, a Dunakanyarban.
Akkoriban Budapesten laktam a szüleimmel, de a barátaim, a víz mindig idekötött Visegrádra. Abban az évben egész nyári szünet alatt szinte minden estét a vízen töltöttünk, lestük a „nagyokat”, akkortájt nagyon ment a süllő, valósággal elvarázsolt minket, ahogy húzzák a twistereket, kevesen a wobblereket. Próbálkoztunk sokat, kitartóan figyeltünk, ahol senki sem látta csetlettünk-botlottunk a műcsalikkal. Aztán lassan ráéreztünk, fogtunk is néhanap kilóst, félkilóst, retúrt, a lényeg, hogy „bejött”. Aztán eljött a szomorú szeptember, a vakáció után, amit végig itt töltöttem a nagyszülőknél, újra Budapest, iskola, de maradtak a hétvégék.
Ezen az októberi szombaton is már előre elterveztük, hogy hajnalban kelünk, találkozás a ház előtt, aztán irány a víz, pergetünk. Reggel 6 körül el is indultunk Gábor barátommal, amolyan elszánt ifjú módjára, pici válltáska, horgászbot, bicikli. Jó félórát tekertünk az októberi ködben, utunk célja a Lepencei patak torkolata volt. Szerettük azt a helyet, akkoriban kevesen jártak oda, rajtunk kívül szinte senki. Gyönyörű pici öblöt alakított ki ott a folyó, három-négy méteres vízzel, a jobb sarkán kövezéssel és jól húzó sodrással. A belső részen valósággal sorakoztak a kősüllők, belőlük legtöbbször fogtunk 3-4 szebb példányt, de az álom mindig a nagy süllőről szólt, tudtuk, valahogy éreztük, hogy ott vannak ők is, csak még nem sikerült őket becsapni műcsalijainkkal.
Azon a ködös reggelen is, mint általában, beálltunk csendben az általunk legjobbnak vélt helyre, fel a műcsalit, a favorit nálunk akkor a fehér twister volt szigorúan 9 grammos fejjel, és indult is a peca. Dobás, húzás, emelgetés és így tovább akár órákig is. Már-már eluntuk a jónak ígérkező napot, mert egészen 9 óráig még rávágásunk se volt, na jól van, mondtam a barátomnak még dobok egyet itt kinn a sodrásban, aztán mehetünk haza, mert itt ma már nem lesz semmi. Úgy is tettem, dobtam, húztam, emeltem, egyszer csak elakadt a piciny twister, na más se hiányzott, mint ez a kő – mondtam, mikor a „kő” iszonyú erővel kezdett menekülni a nyílt víz irányába. Akkori 3 méteres teleszkópos pálcikám recsegett-ropogott a roppant roham hatására, 30-as Dam orsóm sem volt egy kifejezett erőgép, aztán eszembe jutott hogy vajon a 18-as Tectan zsinór, amit a „nagyok” előszeretettel emlegettek, kibírja-e ezeket a megpróbáltatásokat. Barátom letette a botját mikor látta, hogy birkózom „valakivel”, ráadásul nem a megszokott biztonsággal, és odajött „segíteni”. Rengeteg fékrecsegés és finom erőltetés után végül kifordult a hal a nyugodtabb vizű kisöböl felé, de még mindig tele volt energiával. Több mint egy óráig fárasztottuk egymást, mire végre megmutatta magát, lábam valósággal a földbe gyökerezett, amikor megláttam, hogy a legnemesebb vaddal, a vizek királynőjével van dolgom. Fáradt volt, de még harcolt, egy utolsó kétségbe esett rohamba kezdett, ám végül feladta a nagy küzdelmet.
Óvatosan lehajoltam, megfogtam a tarkóját és a partra emeltem. Kezem, lábam remegett az izgalomtól, barátommal percekig csak néztük hol a halat, hol egymást, szóhoz sem jutottunk. A csendet végül az én szavam törte meg, ennyit mondtam: na most már elmehetünk haza, itt ma már nem lesz semmi. Haza is értünk, nagymamám és a többiek nem hittek a szemüknek, amikor meglátták a kerékpár kormányáról egészen a földig érő fogast, amely mint később kiderült 7 kilót nyomott és 79 centi volt.
Rengetegszer gondolok azóta is erre a meghatározó történetre, hiszen attól kezdve is és egyre inkább a horgászat számomra egyet jelent a pergetéssel. Pedig oly rég történt, sok víz lefolyt már a vén Dunán, felnőttünk, vízlépcsőépítés, bontás, az oly sokak által szeretett és gyűlölt visegrádi tájrehabilitáció, de egyetlen dolog örök, a folyó és a benne vadászó, sajnos egyre ritkuló éjszakai királynők, „akik” ekkora hatással lettek rám és rengeteg sporttársamra.
A compó pikkelyeinek zselatintartalma olyan magas, hogy akár pucolás nélkül is bedobható a halászlébe, a hő hatására azok feloldódnak és még karakteresebbé, kihűlés után pedig kocsonyássá teszik a levest (lsd. Halkocsonya).