Adatlap
pepegee
Becenevem: pepegee
Korom: 35 év
Lakhelyem: Budapest
Regisztráció dátuma:2008-07-14
Utolsó belépés dátuma:2012-12-16
Évente kb ennyi időt töltök horgászattal: 30-60
Több napos horgászataim általában így szervezem: Sátorral
Ha társasággal megyek horgászni: Baráttal/barátokkal
A horgászvizet így közelítem meg: Autóval
Legfrissebb feltöltött fotóim
Legfrissebb beszámolóm
Hajnali 5 óra van, a szemem kipattan, pedig még az óra sem csengett. Nemhiába… szép nap áll előttünk. Ki is kapcsolom az ébresztőt, nehogy felébredjen az asszony. (Bezzeg, ha kötelességből kell kelni legalább 5-ször szundira nyomom az órát.) Gyors mosakodás, öltözködés és máris kabátban várom a telefont, hogy elindul értem Zoli. 6-ra van megbeszélve az indulás, persze sosem érkezik időben. Már azon morfondírozom, milyen frappáns megjegyzést fogok tenni a késésére, mikor 5:45 - kor megszólal a telefon. Na, „mi a szösz?!”, Zoli az és szól, hogy 2 perc múlva itt lesz értem. Erre én kapkodásba kezdek, mert nagy elkényelmesedésemben elfelejtettem, hogy a lecipekedés legalább kétfordulós lesz, mivel megint nem tudtam szelektálni, hogy mit ne vigyek. De legalább semmi sem fog hiányozni. Amikor leérek már ott áll a kisautóval a pecatársam és fogja a fejét amikor meglátja, mennyi cuccom van, pedig még nem is tudja, hogy lesz még egy kör. Minden bent van a kocsiban, végre indulhatunk. Nagyon sűrű a köd, alig látni néhány tíz méterre. Zoli arcán látszik a fáradtság, amit az átmulatott éjszaka eredményezett és csak az utat bámulva némán vezet. Aztán megered a nyelve és jönnek a szokásos horgászpletykák, hogy ki, mikor, hol és mit fogott. Számunkra ismeretlen vízre megyünk, ezért csak az ismerősök beszámolóira alapozva tervezgetjük a pecát, bár még azt sem tudjuk hol is van a hely amit keresünk. Mindössze annyi információnk van, hogy hol kell kiváltani a napijegyet. A beszélgetésbe belemerülve, csak a Kisköre táblát meglátva kapunk észbe, hogy már oda is értünk. Az előre kinézett horgászboltba megvesszük az engedélyt, ahol pontos útbaigazítást is kapunk, hogy merre kell mennünk a Bóka-tanyára. Mikor kiérünk a partjára, szomorúan konstatáljuk, hogy elkéstünk és sajnos már szinte minden nyiladék foglalt, de a csatorna mellett haladva végre találunk egy letelepedésre alkalmas helyet. Egész tágas, a többihez képest, azonban a vízben 4-5 méterre sűrű vízfelszínig burjánzott hínárfal van a parttal párhuzamosan, így leakadás veszélyessé téve helyet. Kipakolás közben már kezd felszállni a köd és a nap is egyre erőteljesebben próbája felmelegíteni a novemberi levegőt. Hamar lekerül a kabát is. Így azért csak kényelmesebb a dobálás. Szerelni kezdek úszóra, gondolva, hogy a hínárfal mögött (meg)akad majd egy-két csuka, mondom is, hogy milyen jó lesz itt nekünk, amikor észreveszem, hogy a hallgatóságom eltűnt. Zoli már egy beállóval arrébb perget. Na szép mondhatom, megint én maradok itt vigyázni a dolgokra. Én még gyakorlatilag be sem dobtam, de már jön is vissza a kezében egy csukával. Mondanom sem kell, majd megevett az irigység. Kérdeztem mire jött, erre ő csak meglengette előttem hőn szeretett Effzett villantóját, kaján vigyorral az arcán. Az én úszóm szépen billegett a bodorkával a horgon, de sajnos nem hozott csukát… ám csak egyelőre, gondoltam magamban. Zoli az épphogy méretes csuka elengedése után megreggelizett és ment is a másik irányba pergetni, természetesen engem megint otthagyva. Sebaj, gondoltam itt az úszó mellett eldobálok addig én is, amíg vissza nem jön. Közben az egyre melegedő időben már a pulóver is lekívánkozott, így gyakorlatilag már egy szál pólóban pergetek. November nyolcadika van, de a hőmérő 21 fokot mutat és legnagyobb ámulatomra szúnyogok kezdenek rajzani körülöttem. Annyira el vagyok foglalva a vérszívók csapkodásával, hogy már azt sem veszem észre, hogy eltűnt az úszóm. Sietve kitekerem a műcsalim és letéve azt, a másik boton kezdem a laza zsinórt felcsévélve keresni a jelzőt. Ekkor veszem észre, hogy megvan az, csak a kishal vitte el a nádfal mögé, és csak ezért nem láttam. Nem is baj, legalább a virgonc csali nagy területet bejár és ő keresi meg a csukát. Újra pergetni kezdek, amikor Zoli hangját hallom: - Peti, siess a merítővel! – és már rohanok is a hang irányába, közben ügyefogyottan próbálom kinyitni a nagyfejű szákot. Odaérve már csak egy tipikus csukás fejrázást láthattam, aminek eredményeként máris visszanyerte szabadságát a jó 5-ös krokodilpofájú. Nem győzök szabadkozni, hogy megint elfelejtettem a szákot kikészíteni, pedig mindig megfogadom, hogy legközelebb ez lesz az első dolgom a peca elején. Erre Zoli rögtön mondja, hogy nem azon múlott a dolog, hanem hogy sajnos rosszul fogta meg a csuka. Csak éppenhogy a szája nyílatában akadt a hármashorog egyetlen ága, így csontot nem fogva. Pedig tudtam, hogy, ha hamarabb odaérek, akkor talán sikerült volna partra emelni, de így esély nem volt, hogy a lába elé húzza a méretes ragadozót. Kissé lelombozva ballagunk vissza a jó 50 méterre lévő helyünkre, de legalább megtudtuk, hogy nem csak az idei ívásból vannak itt csukák. Megbeszéltük, hogy most én megyek el „aprítani a nagyját” és Ő marad ott figyelni az úszót. El is indultam arra, amerre a nagy csukát akasztotta és sorra pergetem végig a beállókat, közben beszélgetve az ott pontyozó horgászokkal. (Nem zavarja őket a dobálásom, mert igyekszem a parttól nem messze dobálni, az ő fenekezőiktől távol.) A beszélgetésből kiderül, hogy van elég sok fehérhal is a vízben, így a ragadozók jólléte biztosított, talán ezért is nem kelti fel a figyelmüket az, amit én kínálok nekik. Próbáltam sárgával, pirossal, kékkel, gumival és kanállal is, de csak nem akar jönni a kapás. Pedig még arra is figyelek, hogy a tiszta vízben a napsütés mellett ne tegyek fel túl csillogót. Egyre monotonabban tekerem ki újra és újra a csalijaimat, ahogy telik az idő, míg végül egy hirtelen ötlettől vezérelve, leejtem a támolygót a hínárfal mögött. Eddig mindig igyekeztem ott vízfelszínhez közel húzni a csalit, nehogy leakadjak, de ahogy sokan mondják, ahol az akadó, ott a hal. Belazult a zsinór, a csalim feneket ért. Finoman próbálom megemelni, mikor valami hirtelen elindul vele és rögtön a nádast veszi célba. Nincs nagy erő benne, így nem jelentett gondot a visszafordítása. Az idősebb bácsi, rögtön jött is oda, hogy kivegye a felszerelését, de mondtam, hogy köszönöm, de nem lesz rá szükség és már parton is volt a 40-es csuka. Kérdezi is az Öreg, hogy mi lesz belőle. Én meg mondom hogy nagypapa, erre ő csodálkozva nézi, ahogy visszaengedem a halat. Hogyha azelőtt fogunk nem sokkal, mielőtt elindulunk haza, akkor azt elvisszük vacsorára, de nem kell, hogy egésznap a szájbilincsen vergődjön a szerencsétlen. A beszélgetés közben cseng a telefonom. Zoli hív, hogy volt egy kapásom az úszón és menjek vissza. Visszaérve mondja, hogy talán ha nem „cérnára” kötöm a horgom akkor van egy szép csukám, mert hát a 20-as fonottat bevágáskor elharapta. Igaza van, egy acélelőke nem ártott volna. Most az a szerencsétlen állat egy horoggal a szájában éli tovább az életét. Újraszerelek, mostmár gondolva az élés fogakra, és harapásbiztos előkére kerül a drilling. Nem telik bele 5 percbe és az úszóm alámerül, bár a bóbitája végig a vízfelszínt karcolja. A határozott bevágás után szinte a víz tetején siklik ki az épphogy 20 centis csuka. Szegénynek nem is csoda, hogy nehéz volt elmeríteni a 20 grammos úszót. A 10 centis bodorka is azért nem akar kijönni a horoggal a csuka szájából, mert annak befele álló fogaiban, akadnak a pikkelyek. Így a horgot kiszedve a csalihal hátából „teliszájjal” ment vissza a kis mohó a vízbe. Az élete is megmaradt, és még jól is lett lakatva. Új csali, új dobás. Jó helyre ment, de sajnos az egyre erősödő oldalszélben kezdett nagyon balra menni a szerelékem. Nyílt helyen ez nem is lenne gond, de így a szűk nyiladékban kellemetlen lenne egy bevágás, mert a nád el is vághatja a zsinórt. Zolinak egyből támadt egy ötlete. Mi lenne, ha egy 30 gramm körüli végólommal lesúlyoznám az úszót és vízközt meg oldalelőkére kerülne a kishal. Rögtön mélységmérésbe kezdtem, és máris megvolt az összeállított készség. Egyetlen hátránya a dolognak az, hogy elég nagy zászlóval kell dobni, de egy kis belengetéssel kivitelezhető. Zoli viszont úgy dönt, hogy inkább fenékre dob be, hátha lesz valami ott is. A felszerelések bent vannak már egy ideje, de nincs kapásunk. A több órás pergetésbe már mind a ketten elfáradtunk, már azon gondolkozunk, hogy menni kéne lassan. Pakolásba kezdünk, amikor végre eltűnik az úszóm. Türelmesen kivárok, majd bevágok. Megvan! Na lesz mit vacsorázni, gondolom magamba, de a csuka mintha ezt megérezné, nekiiramodik és érzem ahogy a fejét rázza. Amikor először feltűnik a felszínen már látom hogy jól akadt, ezért nem siettetem a dolgot, de nem telik bele fél percben és már a parton is van a csuka. Ez is olyan fél méteres forma, de nem túl vastag. Gondoltam ez méltó befejezése a napnak, de Zoli meggondolja magát és maradni akar. Egyre több kishal hajtás látszik a víz tetején és hirtelen szinte forrni kezd a csatorna a rablásoktól. Hihetetlen, de novemberben is ki kellett várni a késő délutánt ehhez. Pecatársam egyből megragadja a pergetőbotját és újra dobálni kezd. Körülbelül a harmadik dobására odavág valami keményen a gyorsan vezetett kanalára, és szinte reflexszerűen jön a bevágás, amire fékrecsegés a válasz. A bot ívbe hajlik és én csak nézve is szinte érzem a hal minden mozdulatát. A szákot vizezem, hogy már készen állhassak a merítésre, de az még várat magára. Kellett vagy négy-öt perc mire megadta magát. Legnagyobb meglepetésünkre a fárasztás alatt 4-5 kilósra becsült csuka nem hosszabb 56 cm-nél, viszont jól táplált, kifejezetten kövér, de a súlya így sem haladta meg a 3 kilót. Zoli arcára kiült az elégedettség. Joggal, hisz fél órával ezelőtt nem sok esélyt láttunk arra, hogy mi hallal megyünk haza. Zolinak már minden bent van a kocsiba, csak a pergetőbotja van kint, ezért amíg én elpakolok Ő még tovább dobál. Van ideje, mert annyi cuccom van, hogy beletelik vagy jó 20 percbe amíg minden a kocsiba kerül. Utolsó dobására még egy kisebb csukát is akaszt, ami viszont már csak a csoportfényképezés erejéig kell, hogy parton legyen. Utána mehet is vissza a vízbe, így ketten jöttünk, négyen megyünk. Hazáig csak az aznapi peca a téma, és már azt tervezgetjük, hogy mikor jövünk ide legközelebb. Nem hiába…szép nap áll mögöttünk!
A világ halfajokban leggazdagabb családja a pontyféléké, 1500-nál is több alfajt számlál. Megtalálhatók a trópusi- és mediterrán égövben éppúgy mint a sarkvidéken túli édesvizekben. Eredetileg Afrikában, Európában, Észak-Amerikában és Ázsiában voltak őshonosak, mára azonban a mesterséges telepítéseknek köszönhetően az összes kontinensen fellelhetők.