Cikk oldal
2008. 11. 10

pistike: Lúzerpecás a „csatin”

Miért van az, hogy a Duna-Tisza csatornán tavasszal fogtam utoljára normális halat, és mégis képes vagyok szinte minden héten kinézni ide fogás reményében? Nem tudom, de most vasárnap is a csati partján találtam magam.

Szombat este ücsörgök a tv előtt, nézem, ahogy éppen kiszavazzák az egyik főcelebet a dzsungelből. Sajnálom is, hiszen annyi megpróbáltatás érte. Ülnie kellett ott, és tűrni még azt is, hogy néha a fejére essen az eső. Rá, a fejére. Bizony, oda. Hiányzik anyu, hiányzik apu, és alig 3 millát keresett sírással a két hét alatt, és bizony, néha még a fejére is esett az eső. Ez a véresen komoly magyar valóság Argentínából. Nebasszamegaza… Pecás vagyok menj ki innen!

Ki a partra, még akkor is, ha nem fogok semmit. Reggel csörgök apámnak, hogy készülődjön, 12 és 13h között ott vagyok érte. Öreg pakol, fél 1-kor már haladunk is a csati irányába. Útközben vételezünk csontit és gilisztát, jóféle etetőanyagot is, és érzem, ma megfogom. Meg én, ma nincs kegyelem, hal lesz a horgon. Kiérkezés után gyors etetőanyag keverés. Jó minőségű alap, bele 2 deci csonti, egy doboz kukorica, némi aroma, majd víz…. de ugyan honnan? Most nézem csak, vagy 1 métert esett a víz szintje. Hol van a víz? Biztosan ez esett szegény celebek fejére. Úgy ám, most miattuk kell kötéllel és vödörrel felhúzni a vizet az etetőanyag bekeveréséhez, de minket ez nem tántorít el kitűzött célunktól. Hal lesz a horgon. Etetőanyag bekeverve, készség a vízben, kapásjelzőn a szem és nézünk. Hang nélkül, áhítattal. A halak ezt nem értékelik túlzottan, pedig úgy éljek, hogy Braco a horvát spirituális segítő nem néz úgy, mint mi most, de mégsem jő kapás. Mit rontunk el? Etetésbe kezdünk. Etetünk vadul, agresszíven, áhítattal, mély meggyőződéssel, komoran, derűsen, víznek háttal és vízzel szemben, magasról, laposan, ballisztikus ívben dobálva, szórva, gombócokkal, bárhogyan. Spirituálisan még nem etetettünk, talán így kéne megpróbálni, de az etetőanyag fogytán van. Mivel kezdeti, sasként szárnyaló lelkesedésem most hullő kőként puffan a földre, az egyik fenekezőt kitekerem és pergetni kezdek, fater pedig egy kis úszós készséggel próbálkozik. Gilisztát rak fel csalinak, de különben meg mindegy is, hiszen hulla mindegy, hogy mire nem jön a hal. A pergetésem nem koronázza siker, bár halvány reménysugár, hogy a villantó és a wobbler után a sárga gumihalra azért odavág a csuka és elviszi kicsit balra, de ez is csak annyira jó, hogy lássam a fogak lenyomatát, megfogni nem tudom. Mivel már zsibbad a vállam, visszaülök, és fázással folytatom tovább, merthogy már szürkül és a levegő is kezd hűlni.

Fél 5 körül végre valami történik. 1-2 kisebb kapás fater úszós szerelésén és máris megjön a kedvünk. Most több kedvvel nincs kapásom, de ez is valami, legalább apámnak megvan az öröme. Éppen a fagyhalál határán vagyok, amikor öregem elégedetten felkiállt: megvagy! Neba.. nem mondod!? De, mondja, megvan. Mekkora? Kicsi, nagy, miez? Kell merítő? Kell. Azigen. A merítő nyilván nincs összeszerelve, így gyorsan szétnyitom és megyek meríteni, miközben egy pillantást vetek a saját botom kapásjelzőjére, ami a mai nap először, de megmozdul. Hogyaza…. Mondom apámnak, hogy kapásom van, de ugye az ő hala meg legalább már biztos, úgyhogy áldozok az ő halának oltárán, alámerítek a halnak, közben a kapásjelzőm ugrál fel-le… az adrenalinszintem az egekben, a merített halat tartalamzó háló nyelét faternak adom és már repülök is a botomhoz. Berántok…….. és nincs meg. Sok minden jut most eszembe, de ezt nem részletezem. A gilisztát lezabálták, úgyhogy gyorsan újracsalizok, bedobom, és csak most van időm felfogni, mi is történt.

Apám csukát fogott. Jó 45 cm-es csukát, úszóval, gilisztával, 0,14-es monofil zsinórral húzta ki szépen. Örülök az örömének, ő sajnálja, hogy elment a halam, de ez van. Neki legalább megvan és együtt örülünk, hogy nekünk ma nem esik a fejünkre az eső. Mondanom sem kell, ismét nem fogok semmit, de legalább jól éreztem magam, és ez fontosabb a zsákmánynál. Ülünk tovább, próbálunk immáron spirituálisan nézni, de nem sok sikerrel, mivel ismét kapásmentes időszak következik. Ránksötétedik, közben egy spori látogat meg minket két állással arrébbról, ő sem fogott semmit. Ő is ide jár minden héten, és Ő is tavasszal fogott itt utoljára normális halat. De ő is azt mondja, jól érzi itt magát, és csak ez a lényeg.
Hozzászólás
Doktorur2008.11.17.Nagyon szellemes és olvasmányos írás. Gratula hozzá. Élvezet volt olvasni.
Doki
kzoli2008.11.11.Szia Pisti!

Éppen erről beszéltünk tegnap. Némi szenvedésre való hajlam. Sok energia hiábavaló elpocsékolása. Rengeteg kínlódás. Aztán jön egy apró siker. Az meg olyan jó érzés, hogy kitart az ember a következőig. Majd ahogy fejlődik a tudása egyre többet fog. Amikor idáig jut, megtanul kegyelmezni is. Az még jobb érzés. Így lesz HORGÁSZ valakiből.

Isten Hozott a defektesek táborában!
Görbüljön! Kzoli
 
A hím kecsege 4-5 évesen, míg a nőstények csak 5-6 éves korukban érik el az ivarérettséget. Mivel az első években ez a faj igen gyorsan fejlődik, gyakran előfordul, hogy hamarabb eléri a kifogható legkisebb méretet (45 cm), mint a szaporodóképes állapotot. Így számos esetben előfordul, hogy még az első ívása előtt kifogják vizeinkből.