Cikk oldal
2008. 11. 18

Hubertusz: Kisgyerek



Bizonytalanul nézegetem a csurig megpakolt csónakot, ahogy ring az apró hullámokon. Öt napra való felszerelésen kívül ott kucorog kicsit fázósan fiam is, ráadásul a csomaghegy tetején trónol aprótermetű, ám annál nagyobb szívű kutyusom is. Hát, nem fog ez elsüllyedni, ha még én is beszállok? Látom Vackoron, hogy tépelődésemet észlelve már a kiugráshoz készülődik, merthogy gazdi nélkül sehová. Bekászálódom tehát valahogy és határozott rúgásokkal helyet csinálok magamnak a rendetlenkedő csomagok között. Felesleges volt az aggodalmam, a csónaknak már meg se kottyan az én súlyom a többihez képest. Na, akkor innentől kezdve legyen hajó a neved! Túl vagyunk hát a vízrerakás, kipakolás, bepakolás maceráján, most már aztán indulás!
Kikanyarodunk a holtágból és feltárul előttünk a Duna teljes nagyságában. Öt nap! Miénk az egész világ! Teljes bensőmet átjárja a csendes boldogság, ahogy ráérősen csorgunk lefelé a nagy vízen. Úticél? Az a lényeg, hogy minél messzebb minden lakott helytől, aztán majd keresünk valami jó táborhelyet.
Így hát most nem állunk meg kedves kis szigetünknél, tiszteletére azért kikapcsolom a motort, lassan visz minket a víz. Összenézünk fiammal, sok szép élmény, elszalasztott és megfogott halak, nagy nevetések és bánatos orrlógatások emlékei kavarognak fejemben. Eszembe jut az a július végi pár nap, amikor úgy áradt a folyó, hogy a sziget legmagasabb pontján lévő sátrunk ajtaján a végére már majd becsaptak a hullámok. Bezzeg most! Olyan pici a víz, hogy jóformán szárazon van, ahová akkor pecáztunk. A szárazságról eszembe jut az a kiruccanás, amikor három teljes napig esett az eső, a végén már csak szétázott kiflit rágtunk a gatyánkból csorgó vízben ácsorogva, de nem adtuk fel.

No, emlékeken rágódni elég lesz télen is, most szikrázva süt a kelő őszi nap, kalandra hív a folyó még ismeretlen messzisége. Berántom a motort és vígan pöfögünk tovább. Most jön a nagy kanyar, ennél lejjebb idáig nem jutottunk, hiába, a kis motor nehezen győzi felfelé a sodrást. Szemben, a kanyar külső ívén helyes kis öböl, ez akár jó is lehetne. Közelebb húzódunk, nézegetünk, tanakodunk. Legnagyobb meglepetésemre ekkor Vackor betúrja magát a cuccok mélyére és csak onnan sandít kifelé. Pedig mindig ő szokott a legelső lenni mindenhol, valamiért nem tetszik neki ez a hely. Na, akkor menjünk még!
Visszamegyek a belső ívhez, csodáljuk a szebbnél-szebb homokpadokat, a felrebbenő kacsákat és szúrós szemmel nézzük a szárítkozó kárókatonákat.
- No, legalább megkergetem őket, ne legyen már olyan jó nekik - gondolom és kijjebb kormányoznék, de már meg is feneklünk, a part pedig vagy jó 50 m-re. Mélyebb vizekre menekülünk és vizslatjuk tovább a partokat. Belül végig lapos, kívül kőszórás.

Hirtelen vége szakad a kőszórásnak, mögötte csendes kis öböl, vízben álló bokrokkal, majd hófehér homokpart. Mint a mesében! Fiam boldogan mosolyog, Vackor türelmetlenül tekergeti farkát immár a hajó orrában, nekem nincs más dolgom, mint partra futtatni a csónak kinézetű hajót.
Kilépünk és csak álmélkodunk a hely szépségén. Felül a gyönyörű kanyar, szemben egy félig kiszáradt holtág, alul sarkantyúk sora, mögöttünk ártéri erdő hatalmas tölgyekkel, lábunk alatt pedig délszaki szigeteket idéző homok. Percekig csak állunk ott kikerekedett szemmel, távoli ugatás ránt vissza a valóságba.

Aha, Vackor, mint mindig, most is terepszemlét tart, egyúttal közli minden érintettel, hogy a környék mostantól az övé, ide legfeljebb a gazdi hozzájárulásával lehet látogatni. Már, ha ő is úgy gondolja. Mindig elmosolyodom, amikor próbálom megfejteni, hogy mit is gondolhat ez az apró szálkás tacsi a világról. Hogy ő igen nagykutya lehet ebben a világban, az biztos, mert a méret neki tényleg nem számít, ha az igazáról van szó. Lehet az ellenfél vaddisznó, vagy csak annak tetsző nagydarab ember, ő tántoríthatatlan. Most is önbizalomtól csillogó tekintettel tér vissza, habár alig tud elslisszanni a bokrok alatt. Vannak ezzel így emberek is.
Nézegetjük a Dunát és kezd bennünk felülkerekedni a szenvedély. Sátrat verni elég lesz délután is, ellenben talán jó lenne azonnal pecázni egyet. A kőszórás vége megdobja a vizet, mögötte örvénylő mélység, majd a homokpad előtt már ismét letisztuló erős sodrás. Márnára vágyunk most leginkább, ezt a sodrós részt kellene megpróbálni. Azért a csónakból – pardon, hajóból – kiszedjük a cuccokat, de érdekes módon mindkettőnk keze a botzsákra tapad legelőször. Nono, azért annyira ne kapkodjunk, gondoljunk a későbbiekre is, először legyen etetés. Gyors keverés, majd csónakkal be az eltervezett helyre, fiam a partról navigál.
Előszedjük a botokat, köztük új szerzeményemet, vadiúj feederbot és vékony fonottal feltöltött príma orsó. Az előző kirándulásunkon nagyon elcsíptük a márnákat, de rendre megtéptek minket, a végén kínból a pergetőkön használt fonottat vetettük be és az bejött. Na majd most! Immár három olyan erős feederünk van, ami bírja a nagy ólmot is, reszkessetek márnák!
Épp szerelgetünk, mikor csónak jelenik meg előttünk, ő az első ember, akit elindulás óta látunk. Valamit mond, de az általa keltett hullámzástól nem hallom. Újra mondja, én meg újra mondom, hogy nem hallom a hullámtól. Az a vicc jut eszembe, amiben a sárhányótól nem hallani, de ettől még nem értem, mit mond. Némi töprengés után kifut mellénk, elbeszélgetünk. Beszélgetés közben elmajszol két szendvicset, amitől fiam sürgősen elkezd matatni az élelmiszeres zacskók között, én csak nagyokat nyelek. Kiderül, hogy halász és épp ezt a részt jött átfésülni, ahol letáboroztunk. Jót beszélgetünk, felajánlja, hogy az etetett részt kihagyja, de nem sok jóval kecsegtet a várható eredményt illetően. Sebaj, láttam én már karón varjút. Tényleg rendes, jóval alattunk kezdi manővereit, majd búcsút intünk egymásnak. Fiam Vackor asszisztálása mellett kosztol, én meg belódítom a két cuccot és leülök mellé.
Alig telik el pár perc és megrándul egyik botom, majd rögtön utána heves rángatózás kíséretében keményen bólogat. Ez a nyúlás nélküli fonott zsinór úgy ad tovább minden húzást, mintha közvetlenül a botot rángatná a hal. Bevágok, ez igen! Rögtön kis kirohanás, majd pár perc fárasztás, fiam hozza a merítőt. Gyönyörű márna, 3 kiló is meglehet.
- Mérjük meg! – igen ám, de a mérleg még a csónak előtt heverő dobozban, odamegyek hát a hallal. A számláló 2,80-nál állapodik meg, kezdésnek pazar!
Visszamegyek a botokhoz, azaz…! Hol a botom? Az új botom?! Csak a kidőlt ágas emlékeztet a helyére, meg arra a rövid csatára, amit az egy percre magára hagyott bot vívhatott a márnával. Nem lehet még messze, meg hosszú volt a kidobott zsinór is. Azonnal megpróbálok rádobni, fiam is ugyanezt teszi. Szántjuk a feneket a nagy ólmokkal, semmi. Balinólomra cserélek, semmi. Bemegyek csónakkal, horgonyt vontatok, semmi. Mintha a föld nyelte volna el. Pedig a víz volt az. Próbálok még jó nagyokat dobni erre-arra, hátha, de nem
- Na, most kiBarbelt velem a Duna – mondom fiamnak, aztán a feszültség lassan feloldódik és a végén hangosakat röhögünk azon, hogy ezt ugyan senki el nem hiszi. Az egész cuccból csak az a néhány minusszal kezdődő számsor maradt a számlakivonaton. Hát nem sok. Vagyis mégse kevés.
No, nem oda Buda! Bot volt is, lesz is, most főzzünk azzal, ami van. Ha kihívás, legyen az! – kezd elhatalmasodni bennem Vackor világlátása. Csak azért is! Előszedem erre talán legalkalmatlanabb botomat, egy 40 gr dobósúlyú pergetőt és felszerelem márnára. Bedobok, majd egy darabig csendben nézegetjük a látványt. Tényleg csak egy darabig, fiam kezd fészkelődni, látom, valami nagyon tetszik neki. Nekem is. A két négy méteres feeder mellett árválkodó rövid pergető bot igen sajátos látványt nyújt. Mint anyuka és apuka mellett a megszeppent sarj.
- Mintha a kisgyerekük lenne! – szakad fel végre fiamból. Csak pár percnyi röhögcsélés után tudok válaszolni.
- Majd meglátod, mit tud ez a „kisgyerek”! – bár magam sem hiszem, hogy bármiféle kapáshoz juthatna, lévén a kis ólom bedobás után hosszasan görög a fenéken, mire megállapodik nem túl messze a parttól.
Közben megindulnak a márnák, a két feederrel sorban szedjük ki a változó méretű halakat, de 3 kiló fölé nem sikerül menni. Így is csodálatos a dolog, a Duna ma igazán bőkezűen pazarolja ránk kincseit. Mintha csak kárpótolna az elveszett botért, olyan élményt kapunk, amiért sok mindent érdemes áldozni.
Közben magamban is vívódok, hogy vajon jó példát mutatok-e fiamnak azzal, hogy ilyen makacsul erőltetek valamit, ami szemmel láthatóan nem megy. Hirtelen ötlettől vezérelve lapot húzok 17-re:
- Na, most pedig megmutatom, mire képes a Kisgyerek! – húzom ki a feedert és félreteszem. Picit nagyobb ólmot teszek jobb sorsra érdemes pergetőmre, majd óvatosan belendítem. Görög az ólom, görög , csak nem akar megállni. Ez egy módszer ugyan, de én nem erre számítottam. Végül megáll, de messze az etetéstől és jóval közelebb a parthoz.
- Legyen! – nyugtázom, mint akinek ez is jó, közben meg átkozom magam botorságomért. Vackor, mintha megérezné, hogy köze lehet a dolgokhoz, orrával bökdösi kezemet. Fiamnál újabb kapás, örömmel nézem, ahogy nyugodtan fáraszt, együtt örülünk a szép halnak. Na ez az igazi boldogság, kívánom mindenkinek. Én persze nyugodtan élem perceimet kapás nélkül, így legalább van időm a táj szépségeibe merülni. Próbálom rögzíteni az eltűnő pillanat varázsát, hátha sikerül majd felidézni öreg napjaimon.
A sátor már áll, lassan kezd alkonyodni, meg kéne próbálni a rablókat. Komótosan kezdem összeszedni a hozzávalókat, mikor fiam szól:
- Apa, a Kisgyerek!
A bot előbb apró, majd nagyobb ütéseket mutat, folyamatos rángásba megy, mire bevágok. Bevágás után azonnal komoly húzás, ciripel az orsó jó darabig. Néhány tekerés után megint kemény rúgást érzek, megint fohászkodhatok. Majd visszajön, a part előtt pár méterre észleli a hal a komoly veszélyt, újra erőre kap, vehemens kitörését csak szájtátva bámulom, reagálni időm sincs. De győz a technika, lassan kimerül halam, másodikra a merítőben van.
Kihúzzuk a fehér homokra és csendben ámulunk. Kiszáradt számban most bezzeg nem gyűlnek a szavak. Mi ez, ha nem maga a nagy varázslat?
Vackor is csak hang nélkül telepszik a szákhoz, mellékesen jelezve, hogy nem rossz ez a közös zsákmány, de innentől bízzuk rá a dolgot. Kisgyerek meg mokányan piheg az ágasban, mint akinek ez meg se kottyant, neki nem ez az ellenfél. A gyönyörű márnát megszabadítom a horogtól és óvatosan próbálom visszatenni a vízbe, hogy lassan erőre kapjon. No hiszen! Első vizet éréskor olyat csap a farkával, hogy még Vackor is csurom vizesen húzódik hátrébb. Második nekirugaszkodása után csak a sekélyesben felkavart homok marad nekünk emléknek.
Érzem, hogy most vagy mondok valami nagyon okosat fiamnak a tanulságokról, vagy többet nem lesz ilyen alkalmam. Nézem hosszasan a vizet, Kisgyereket, majd megkérdezem:
- Mehetünk süllőzni?

(folytatása van, de még nem írtam meg)


Hozzászólás
horgaszjuci2008.11.25.shön!
 
A vicsege a kecsege és a viza keresztezéséből születő hibrid, melyet az 1970-es években tenyésztettek ki a szarvasi Haltenyésztési Kutató Intézetben.