Cikk oldal
2008. 11. 24

Somefire: Ketten a Tiszán

Az apró wobbler halkan csobban a part menti bokor alatt…
Pont mint egy kisegér, ami lepottyan a fáról, egy pillanatra megáll, majd elindul hosszú, éjszakai útjára, melynek végére a túlpartot reméli. Pici lábaival lassan halad előre, majdnem kiér a bokor árnyékából a hold ezüstös fényében csillogó sima víztükörre, amikor egy, az éjszaka csendjébe hasító, durranó rablás hallatszik, és az apró rágcsáló eltűnik egy hatalmas szájban.
A sötét éjszakában elmélázó horgász hátán végigfut a hideg az ismerős hang hallatán. De ez most más volt. A durranást egy erős rántás követi, a bot megfeszül, a fék ciripel, és a horgász, aki lassan magához tér, elkezdi fárasztani ellenfelét, mely küzdelem vége ebben a pillanatban még nehezen megjósolható.

Alapvetően állóvízi horgász vagyok, így minden alkalom kuriózum számomra, amikor országunk folyóvizein űzhetem kedves halaimat, a süllőt, a balint, és persze a harcsát. Szerencsére lehetőségből nincs hiány, így az elmúlt években mindig volt alkalmam néhány éjszakát eltölteni Gábor barátomnál a Tisza partján. Cimborám élete párjával mindig szívesen lát, és biztosítják nekem a 21. századi ember számára szinte már nélkülözhetetlen civilizált környezetet.
Idén nyáron is sikerült alkalmat találni közös horgászatra, melyet természetesen a szőke folyóra terveztünk. A vízállás, a hold, az időjárás mind adott volt egy igazi éjszakai pergetéshez. Gábor vállalta a sofőr szerepét, így én kényelmesen szerelhettem botjaimat, míg csónakunk szépen haladt az előre megbeszélt úti cél felé. Nehéz volt a döntés, mivel is dobáljak. Így végül két bot, két különböző felszerelés mellett döntöttem. Készenlétbe helyeztem egy erősebb, 20-50g-os, nagy erőtartalékokkal rendelkező nehéztüzérséget is, de inkább a könnyebb, 8-35g-os botomat szándékoztam használni. Az elmúlt hetekben szép balinok, és kisebb harcsák akadtak horogra, így választott felszerelésemet elegendőnek tartottam. Wobbleres dobozomból a felszínen, vagy annak közvetlen közelében vezethető darabokat emeltem ki.
A motor egy jó óra múlva állt meg. A csónakot lesúlyoztuk, és amíg barátom is felszerelt, egy bedőlt fa vastag törzséhez ejtettem egy tíz centis gumihalat, süllőben reménykedve. Pár dobás után apró, villámszerű rávágást kaptam, melyre bevágni se volt időm. Csalim farok nélkül jött vissza hozzám. Nem hagyhattam, hogy a fa ismeretlen lakója túljárjon az eszemen, így egy kisebb, még csábosabban mozgó plasztikhalat akasztottam a kapocsba, de tehettem én ezek után bármit, az agyafúrt ragadozó többet nem jelentkezett.
Közben beállt a várva várt teljes sötétség. Elkezdtük a csorgást. Csónakunkat úgy irányítottuk, hogy a parttól 15 méternél messzebb ne kerüljünk. Így jól megdobhatóvá vált a part széle, valamint a belógó bokrok adta árnyékos részek, ahol a halakat sejtettük. Az a szép az éjszakai horgászatban, hogy sokszor nem lehet se látni, se hallani, hogy a környéken ott vannak a ragadozók. Szinte a semmiből jönnek elő, vehemensen vetik rá magukat a lassan verető wobblerre, majd fordulnak vele a mélybe.
Az első kapásra nem sokáig kellett várnom, öt centis csörgős wobbleremet szedte le a felszínről egy balinifjonc. A siker után csalit cseréltem, és egy magyar csoda került a zsinór végére. Hosszan dobtam el a csalit folyásiránynak lefele. Lassan, a felszín alatt néhány centivel veretett wobblerem, majd mikor egy belógó bokor elé ért, felrobbant a víz, és szinte kitépte a botot a kezemből a várva várt zsákmány. Azonnal a mélybe tört, a fék is felsírt, és reménykedni kezdtem, hogy idei első tiszai harcsámat fárasztom éppen. Könnyű botom szép ívben hajlott, ment a hal egyre lejjebb, a számára biztonságot jelentő mélybe. Majd a dobra finoman ráfogva ráemeltem, és sikerült megállítani első kirohanását. Szépen megindult felfelé, és ekkor már tudtam, hogy Ő még nem az, akiért kihajóztunk. Néhány pillanat múlva egy ezüstös test emelkedett át az éjszakai vízfelszínen, majd egy határozott mozdulattal állon ragadtam a szép balint (mérésnél kerek 50 centisnek bizonyult). Kiemelés után gyorsan fényképeztünk, megszabadítottam a hegyes horgoktól, majd visszaadtam a folyónak.
Nagy lelkesedéssel folytattuk tovább a horgászatot, mely hobbi oly sok élményt adott már számunkra, mint ez a mostani is. Egy csendes éjszaka, ahol csak a természet halk neszei hallatszanak, távol a várostól, autóktól, emberektől. Figyelhettük a felszínen úszó bátor kis egeret, aki mit sem sejtve igyekszik célja felé. Jól láthattuk, ahogy tőle nem messze egy harcsa emelkedik fel, bajszai mereven állnak ki oldalra, mint az antennák, majd amikor az egér a hatókörükbe kerül gyors mozdulattal veszi torokra vacsoráját.
Gábornak szerencséje volt. Az egyik látott, vadászó harcsa elé pontosan ejtette be csaliját, melyet elindítani se volt ideje, a bajszos már rá is vetette magát. A fárasztás gyors volt, de azért izgalmas, mint mindig. Hisz soha nem tudhatjuk, hogy az első pillanatban mi is küzd zsinórunk végén. Barátom harcsája most nem volt nagy, 63cm-t mutatott a mérőszalag.
Nem sokat kellett várni, és ismét nekem volt kapásom a magyar gyártású wobblerre. Egy szép, kilós forma tiszai süllő akadt horgomra. Társam nem hagyta, hogy nagyon elhúzzak a fogott halak számát tekintve, így a következő bokor mellől Ő szedett ki egy siheder balint. Aztán jött neki a következő, mely felejthetetlen élményt nyújtott számunkra.
Történt ugyanis, hogy a méret forma balin a kiemelésnél megugrott, és kicsúszott barátom kezéből, aki közben botját már letámasztotta. Így a megugró balin magával rántotta a botot is, ami a csónak falán átbukfencezve megindult a Tisza mélyére. Szerencsére súlyunk stabilan tartott, így a baleset helyén maradtunk. Gyorsan társam kezébe nyomtam tartalék botomat, a kapcsokba balinólmok kerültek, és elkezdtünk kutatni a pórul járt felszerelés után. Ilyen esetekben elég keveseknek van akkora szerencséjük, hogy meg is leljék elvesztett kincsüket, de persze Gábornak sikerült. A kint lévő zsinórba akadt az ólom horga, mely azon végigcsúszva végül a kiszabadult csaliban állapodott meg. Nagy volt az öröm és a megkönnyebbülés, azonnal fel is világított az éjszakában egy apró piros fény, mely vékony füstfelhő kíséretében rövid idő múlva kialudt.
Természetesen a horgászatot nem hagyhattuk abba. Tartalék botomról lekerült az orsó, és barátomnak adtam, az övének most úgyis pihennie kellett. Az új orsó szerencsét hozott neki. Pár perc múlva ismét egy felszínen járőröző harcsára lett figyelmes. A csali nem messze a haltól ért vizet, majd lassan, mint egy úszó rágcsáló, elindult. Ingerlően billegette magát miközben haladt előre, a harcsa nem is tudott neki ellenállni. Megindult, kinyitotta nagy száját, és határozott rávágással jelezte, hogy bizony fennakadt a horgokon. Ez se volt nagy, pár centivel kisebb is volt az előzőnél, de harcsa. Ami nekem eddig nem adatott meg ezen az éjszakán. Barátom viszont jól belejött a halfogásba! Az egyre közeledő hazafele út előtt gyorsan fogott még egy kisebb, valamint egy szebb balint. Közben közel értünk a városhoz, a motor felbőgött, és sofőröm a kikötő felé irányította a ladik orrát.
A kezdeti sikerek után a halak az éjszaka második felében engem igencsak elkerültek. A Tisza ezt szánta nekem erre a napra. Élmény azonban így is volt bőven. A természetben eltöltött éjszaka semmihez sem hasonlítható csendje, a felszínen úszkáló apró emlősök, a rájuk vadászó vízi ragadozók, utunkat az erdő mélyéről figyelő láthatatlan szempárok, melyeket leginkább csak oda sejtettünk a sűrű bokrok közé. Aki igazán szereti a horgászatot nem csak a halfogásért jár ki a vízre. Idővel, ha megfelelően bánunk vele, a természet megjutalmaz minket szépségeivel, csodáival, melyek előjönnek az esti beszélgetéseknél, amikor azt tárgyaljuk, milyen volt ketten a Tiszán.
Hozzászólás
halfarkas612010.12.07.majd csak összejön a harcsád is egyszer
 
A márna ikrája és az angolna vére mérgező, elfogyasztva hasfájást, hányást és erős fejfájást is okozhat.