Cikk oldal
2008. 11. 25

szekicser: Óriás harcsák a Dunában

A történet néhány évvel korábbra datálódik amikor is távolabbi nyaralásunk felvezetéseként a család kiruccant néhány napra a Dunára, mondván töltsük el azt a hátralévő egy-két napot is pihenéssel, részemről némi pecával.

Első este sötétedésre ott akartam lenni a kövezésen ezért idejében összecsomagoltam a felszerelést és bekészítettem a pergetőbot és táska mellé némi szúnyogriasztót is. Mielőtt kimentem volna átszóltam a szomszédba – ahol mellesleg izzig–vérig horgászember lakott- , hogy ha telefonálok akkor jöjjön ám a segítség, mert baj lesz. Hát’ ennek tudatában nekiindultam az esti pecának. Többször voltam már azon a kövön, fogtam is rajta mindent ami fahalat eszik. Most is reményekkel telve tettem, talán azért is mert, ebben az évben úgy nyár közepe előtt a magas vízállás miatt nem lehetett a köveket megközelíteni, pláne rámenni. Ahogy kiértem örömmel vettem , hogy a kövezés üres. De hát mondhatni az örömbe némi üröm is vegyült. A kő valóban üres csak a vízen folyt némi élet, de az rendesen. Nem tudom ki hogyan van vele, mert én nem szeretem a társaságot ha horgászom. No, ez azért nem azt jelenti, hogy nem megyek barátokkal szívesen vízpartra, hanem inkább a jetsky társaságot kevésbé szívelem. Ebből pedig mindjárt volt kettő, akivel e szerény méretű folyót meg kellett osztanom. Reményt az jelentett számomra, hogy az este beköszöntével a szúnyogokkal együtt vélhetőleg csökken a létszámuk. Így hát leültem a spiccre és vártam a pillanatot, közben élveztem a motorosok játékát. Mert ők viszont azt élvezték, hogy mellettem forgolódtak , jöttek mentek. Az igazat megvallva már kezdtem unni a dolgot. Ezek itt jót mulatoznak , engem meg a frász kerülget, hogy lemaradok az alkonyat adta lehetőségről. Hogy döglene le a motorod, mondtam félhangosan az egyikre nézve, de tényleg csak nagyon halkan mert ha a kopasz birokra viszi, lehet, hogy kétszer fürdök az este. És van isten! A megátkozott motorja egyszer csak beadta az unalmasat. Próbálta szegény életre kelteni, de mindhiába. No, akkor ezzel rendben lennénk, csak a kopaszt kell még likvidálni, aztán mehet a peca. Igyekezni kell vele, mert igen csak sötétedésnek indult, és míg ő is kikászálódik és zörög addig nálam sem lesz értelme a víz ostorozásának. A kopasz márpediglen másképp gondolta. Még közelebb és még inkább élesebb kanyarokat vett a vízen. Borulnál bele! Lám lám, az isteneknek tett ima meghallgatásra került, a srác akkorát esett, hogy kapaszkodnia kellett az úszással mert a víz a gépet tőle messzire sodorta. Ez viszont végleg elvette a kedvét és testületileg úgy döntöttek, hogy mára ennyi elég lesz. Na akkor szabad a pálya már csak a halakra lehet koncentrálni. Ez az első próbálkozás a balinoknak szólt. Kicsi, talán kettes körforgót tettem fel és a lecsorgóban húztam el néhányszor. Egyszer csak koppintás, az után némi locsogás és máris a szárazon volt egy bugyli. Szegény felkéretőzött a horogra. Küldd az öregapádat, azzal már újra vizes volt a pikkelye. Sötétedett. Megszoktam, már, hogy ekkor van a legnagyobb esély arra, hogy egy süllőcske, ne adj isten harcsa beessen. De semmi. A körforgót azóta fahalra cseréltem. Az öreg finn ha tudná, hogy nálam ez a favorit…Dobtam a kicsivel , dobtam a naggyal, de semmi eredmény. A víz is mintha teljesen süket lenne. A téli süllőzés eredményeként tapasztaltam, hogy valamiért a zörgő kutya (Husky) a nyerő választás. Nyáron még nem próbáltam, gondoltam, miért is ne. A puding próbája az evés. Nem volt második próbálkozás. A woblert elemi erővel kapta el valami és azonnal a mélybe rántotta. Fogtam már addig is húsz kiló körüli harcsát ezért nem voltam igazából elrettenve egy kicsit nagyobb erejétől. No meg a pálca sem mondja meg hogy ez most a legjavából való lenne. Tehát folytassuk ahol abbahagytuk a dolgot! A harcsa – mert hát ugye erre rájön az ember némi pecatúrát követve- lefeküdt a meder aljára. Álltunk ott összekötve, én a kövön felül, a hari a meder alján , köztünk úgy tízméteres vízoszlop. Én nem tudtam a bottal felvenni, a harcsának meg nem akaródzott elindulni. De aki látta a Tüskevárat az tudja mit tenne ilyenkor Matula bácsi. A bot ütögetésére a harcsa szép komótosan elindult. Én csak erre vártam és azonnal pumpálni kezdtem. No, mondom a huszat veri de jön. Jött is de, csak addig míg meg nem érezte a felszín közelségét. Ekkor kezdődtek csak a gondok. A halam erőt vett magán és a sodrást kihasználva egyvégtében lerántott úgy 70-80 méter fonottat. Sötétben néztem az elfogyó dobot majd felkapcsoltam a fejlámpámat, mert ennek a fele sem tréfa. A halacska pedig csak húzott és ment. Nincs mit tenni, vagy megállítom valahogy vagy a szerelésnek jövök rá a gyenge pontjára. Rátettem a kezem az orsó dobjára és szorítani kezdtem. Erre az iram kissé alábbhagyott és a halam a sodrás ellenére megállt. Eddig jó! Innentől már egyszerű mert, ha megy engedni kell, ha jön akkor feltekerni a zsinórt. Végül is nem nagy tudomány ez a horgászat. És jött. A bot spicce a húzásnak engedett és kezdett kiegyenesedni. Húzzuk, eresszük, tekerjük, aztán még egyszer. Ha a hal másképpen gondolja és elindul akkor kezdjük előröl ez egészet. Eljátszottuk egyszer, eljátszottuk kétszer, aztán jött a harmadik is, ja volt negyedik is. A halat még nem láttam. Az már körvonalazódott a sötétben hogy ez meglehet, ha mindenki kitart. A negyedik kitörési kísérletet követően már jelentősen veszített halam az erejéből . Ezek után voltak még kisebb kitörései de néhány méter megtétele után a fék, no meg a bot gerince rávette arra, hogy kicsit másképpen gondolja a szabadulását. Egy –két gyenge próbálkozás után végre megláttam a fejlámpa fényében. No ekkor remegett a gatyaszár először. Hogyan fogom kivenni?! Merítő nincs, úgysem férne bele, vágóhorgot nem használok, puszta kézzel nem fog menni, mert ugye kesztyű nincs. A fene nyúkál egy ilyen behemót szájába. Kézenfekvő a dolog, kérhetek telefonon segítséget, mint a Vágó műsorban. Megtettem. Egyik kézben a bot a ficánkoló harcsával, a másikban a mobil. (Mi is lenne velem a technika nélkül manapság.) Mondom nem vicc, itt állok egy akkorával, hogy megfogtam, de kivenni nem tudom, ha valaki el nem vágja a zsinórt idők végezetéig kergethetjük egymást anélkül hogy egymásban kárt tennénk.
Várt már valaki segítségre valaha? Annak minden perce egy örökkévalóság. A fárasztás úgy jó 50 percbe tellett, de az mint a nyíl elröpült. De az a tíz perc, negyed óra mire a segítség megérkezett… Itt tenni kell valamit. A halam vígan pancsikol a langóban, lassan észheztér, hogyan lesz ebből harcsapaprikás túrós csuszával?! Egy életem egy halálom, meg kell próbálnom a halat partra kormányozni és valahogy rögzíteni. A probléma csak annyi, hogy minduntalan a feje a partra ért és én letámadtam, egy határozott elfordulással visszament úszni. Engem sem olyan fából faragtak! Észrevettem egy kisebb kőrakást a homokpadon és úgy kormányoztam a halat, hogy az a kőrakás mellé, de közénk kerüljön. Így nem tud majd kifordulni ha letámadom. Ez lett végül a veszte szegénynek. Mire a segítség megérkezett én a harcsán - félig a vízben- lovagoltam. A második gatyaszár remegése csak ez után következett. Emelkedőnek felfelé úgy száz méter volt az autóig. Ketten némi pihenővel , no meg sűrűn pihegővel vonszoltuk fel a halat. Ekkor remegett igazán a gatyaszára. Otthon a halacska mellé feküdtem a füvön és csak egy arasszal volt nálam hosszabb. A mért hosszúsága 188 cm volt, mivel lemérni nem tudtuk ezért a becsült súlyát úgy 40 kilóra tesszük.
Az hogy más nap, ugyan ott, egy másikat fogtam, az egy másik történet. Egyszer talán azt is elmesélem ….
Hozzászólás
szekicser2008.11.26.Kicsit lejjebb, úgy ~120 km-rel
haladohorgasz982008.11.25.Nagyon jó vagy és melyik részén fogtad soroksáron?
 
Mivel a halak szájában nyelv helyett csak egy nyelvcsonk található, csak nagyon kevés ízlelőbimbó helyezkedik el. Ezzel szemben bizonyos halfajoknál az ízek észlelésére a bajuszszálakon található számos receptor felel. Ilyen például a ponty is, melynek bajuszszálai mellett a hasán is találhatók ízlelőbimbók. A legtöbb hal így a ponty is, különbséget tud tenni a sós, édes, savanyú és keserű ízek között.