Cikk oldal
2008. 11. 28

Hubertusz: Nyárvégi emlék


Hideg vízpermetre riadok, talán elbóbiskoltam volna? Végül is az se lenne csoda, nem sok alvás adatott az elmúlt napokban. Hanyatt fekszem egy apró dunai homokszigeten, lábamat hűsítőn nyaldossa a folyó. Lányom és fiam vígan hancúroznak a sekély vízben, párom is csatlakozott hozzájuk. Egyikük se csecsemő már, de ez a környezet előhozza belőlük a nagy gyereket.
Mellettem újra megrázza magát kutyusom, látom ő is benne volt a játékban, mert minden igyekezete dacára szemöldökén még mindig gyűlnek a vízcseppek. Rajtunk kívül ember se közel, se távol, jól esik ez most.
Bezzeg máshogy volt ez még a hétvégén! Volt akkor motorberregtetés, hangoskodás szinte egész nap, reggeltől estig jöttek-mentek a soklóerős csodamasinák, én meg már haza akartam menni, hogy ezt nem bírom tovább. Hiszen ilyesmi elől menekültem.
De végre hétfő lett és úgy eltűnt a sokdecibeles társulat, hogy nyomuk se maradt. Végre kisimulhatott a folyó arca, nekünk meg még maradt itt pár napunk. Érdekes, családom ricsaja nem zavar, ilyen az ember. Igaz, az a pár kacagás úgy veszik el a nagy csöndben, mint a kútba dobott kavics hangja.
Mert most valami megváltozott, szinte egyik napról a másikra. Vége a nagy nyári dömpingnek, lassan közelít az ősz és a jeges tél. De pár napra mintha megállna az idő könyörtelen kereke és őszi csendességben, de még utoljára felragyog a nyár.
Most is olyan hőség van, hogy nem sokat gondolkozom, belegázolok a folyóba, majd jólesően merülök el benne. Fejemet is víz alatt tartva sodródok, hallgatózom odalenn. Hallok is valami csobogást, de kissé félreértelmezem. Hamarosan apró körmök kaparásszák hátamat, na persze. Vackor jött megmenteni a gazdit, akit elragadott ez a vizes izé. Még itt is sekély a víz, leteszem a lábam és kajánul szemlélem apró ebem igyekezetét, amint küzd az árral, hogy valahogy közelebb jusson és megmentsen engem. Teper tehetségéhez mérten, de egy centit se halad. Belenézek csillogó szemébe és nagyon elszégyellem magam. Gyorsan hónom alá kapom és indulok vele kifelé. Családom hangosan hahotázik, nem tudom mi ennyire vicces rajtam. Pillanatra megállok, ekkor észlelem, hogy a hónom alá csapott kutya már épp nem éri a vizet, mégis elszánt tekintettel, kimért mozdulatokkal tempózik, immár a levegőben. Mikor látom, hogy a farkával is ennek a ritmusnak megfelelően kormányoz, nevettemben nem bírom tovább, vízre teszem ezt az önjelölt vízenjárót.
Még combomig ér a víz, mikor mellettem pár méterre óriásit burványlik a folyó és snecik ugrálnak szanaszét. Huh! Ez valami igen komoly volt! Néhány balinrablást előtte is hallottunk már, de ez egész más volt. De jó lenne dobni most párat! – nézünk össze fiammal, de hiába, a botok a túloldalt maradtak, a sátornál. Nem is véletlenül.
A tábor a folyó túloldalán, ide most csak strandolni jöttünk. Itt vagyunk már pár napja, mondhatni hülyére pecáztuk magunkat. Ezt persze nem mi mondjuk, ez inkább csak amolyan táborbéli szóbeszéd volt még a hétvégén, amikor mi is több családdal együtt nyaraltunk. Igaz ugyan, hogy reggeltől általában horgásztunk ebédidőig. Aztán, mint minden rendes táborban, mindig kiderült, hogy ebéd még nincs is, mit tehettünk, újra pecáztunk. Meg ilyen hülye hőségben kinek van kedve enni. Aztán meg mivel ütné el az ember az idejét estig, ha nem pecával? Este viszont fordult a kocka, onnan már a horgászaté a fő szerep, ki tudna ellenállni azoknak a messzehangzó rablásoknak? Szó, mi szó, kicsit befolyásolhatta a véres kártyacsata eredményét, hogy a végefelé sürgős teendőink akadtak. Az már csakis puszta véletlen lehet, hogy pont ekkor voltak harsány rablások a közeli homokpadon.
Nos, ilyen véletlenek miatt most nem hoztunk botot, elvégre is ez most családi nyaralás.
Viszont, ha elfogy az üdítő, azért csak el kell menni – gondolom, és rendesen betemetem a palackot homokkal. Kisvártatva jön is a csapat szomjúhozva, gálánsan felajánlom, hogy bár én egyáltalán nem vagyok szomjas, szívesen fuvarozok nekik, ha ezzel mentesülök a napi tüzelőgyűjtés alól. Ezen kicsit agyoznak, de szépen tud ám tűzni az a nap ilyenkor, hamarosan megköttetik az alku. Motorozás közben fejben gyorsan átgondolom, hogy mit is kéne összeszedni egy hevenyészett pergetéshez. Már indulok is vissza, hopp, csak az üdítő maradt itt, gyors kanyar és már robogok is. Ahogy közeledem, látom nagyon vidámak.
Mindenkinek jó érzés lehet boldognak látni a családját, én is vígan futtatom ki a csónakot a partra, picit felfelé tolva az orrát, így nem látszik a bal oldalra dugott két bot.
Lányom hamiskásan mosolyogva jó nagyot húz egy palackból. Hogyaza!!
- Tudod, ez egy kotorékeb – élcelődik nejem, bár már én is látom az eldugott üdítő helyén tátongó tekintélyes méretű gödröt, amiből már csak egy virgoncan csapdosó farkinca látszik ki.
- Én is szeretlek – nyögöm tétován, de tudom, a mai fagyűjtést elbuktam.
- Mást nem hoztál? – kukkant be a botokhoz.
- Ezt is csak Neked!- tódítom most már a lebuktatott bankrabló vígságával.
- Megpróbáljam?- kérdezi kétkedve.
- Igazán könnyű, csak nagyot kell suhintani, aztán meg tekerni ott bal oldalt.
Első dobásra olyat zuttyint elénk, hogy kutyám is abbahagyja az ásást.
- Azt ott, dobás előtt hajtsd fel! – mondom és biztonságos távolságba húzódom.
Ez a próbálkozás kicsit veszélyesebb, mert a balinólom függőlegesen, sőt kissé hátrafelé röpül, meglepett kutyám orra előtt landol.
- Kell neked mindent kiásni! – mormolom Vackornak, de már mindketten a következő mutatványra figyelünk.
És láss csodát, messzire repül az ólom, pici párom meg elkezdi tekerni kifelé, mint aki minden nap ezt csinálja.
Fiam a másik bottal dobál, lányom sütteti magát a parton. Felfedező útra indulok, a vízben gázolva járom be átmeneti királyságunk partját. A víz alatt jól látszanak a kagylók mélybe vezető vonalai, a parton meg kacsa- és sirálynyomok. Lassan elérjük a sziget parti oldalát.
Megdermed Vackor is, mikor hatalmasat bődül a parton egy szarvasbika, vágyakozó hangja annyira közelről jön, hogy engem is egészen szíven üt. Leülök a homokba és várom a folytatást. A következő szólam még erőteljesebb, még közelebbről hallatszik. Már hallom is, ahogy veri agancsával a bokrokat, most ő itt az úr. Nincs ennél fenségesebb. Egyre közelebbről hallom a törést, Vackor feszülten figyel egy pontra, de én nem látom mégse. Hirtelen megtörik a varázs, nyakamban érzem a szelet, hallom a vezértehén riasztását, ágak recsegését. Picit még hallgatózunk, de nincs miért. Azaz mégis!
- Húzzad! - Ne húzd!- Most! – Most ne!
Gyorsan vágunk át a szigeten és látom nejem kezében a karikára hajlott botot, arcán a feszült figyelmet, ahogy próbál megbirkózni a lehetetlennel, egyszerre az ismeretlen technikával és az erős ellenféllel. Fiam osztja neki a tanácsokat, ő meg nőiesen azt csinál, amit épp gondol. Ennek dacára fáradnak már mindannyian. Szinte látom, ahogy fiam őszül, anyuci kis keze vasmarokként kapaszkodik a botba, a harcsa- mert az- meg lassan megadja magát. Belegázolok a vízbe, partra segítem. Pihegve nézzük hol egymást, hol a harcsát.
- Mehetünk ám együtt is fát gyűjteni! – kacsintok.
Hozzászólás
Hubertusz2008.12.09.Köszi, úgy lesz!
GabeszV82008.12.09.Így van :) Gratula!
Ferike712008.12.09.Gratulálok!
Karácsonyra már megvan, mit is kaphatna a Párod! :)
 
Az úszóhólyag számos halfajnál nagy szerepet kap a hallásban. A vízben terjedő hanghullámok rezgéseit a bőrön és izomzaton kívül az úszóhólyag is érzékeli és felerősítve továbbítja azokat a belső fülhöz (labirintszerv). A másik nagyon fontos funkciója, hogy a hal vízben történő lebegését, süllyedését, illetve emelkedését is ennek a szervnek a segítségével szabályozza.