Cikk oldal
2008. 11. 30

amuros: Egy kellemes amurozás

Egy kellemes amurozás
Korán reggel indultam ki a már napok óta etetett amuros helyre. Régóta készültem már erre a mai pecára, de a munka miatt bizony hosszabb horgászatra nem volt időm, csak épp hogy etetni tudtam kijönni a tóra. De most végre eljött a várva várt nap, a feltételek nélküli kikapcsolódás és pihenés ideje. Kerékpárommal már a vízhez vezető murvás ösvényen haladtam, mikor hirtelen keserű „megkönnyebbülésben” volt részem. Ugyanis ósdi hátizsákom kantárja hirtelen bemondta az unalmast, és persze, hogy tartalma az úton található egyetlen tócsában landolt.
-Nofene- bosszankodtam, majd belefogtam hátizsákom megreparálásába, persze miután a széthasadt etetnivalós zacskóba visszakotortam a -nem két filléres- darát. Mivel szerettem volna mielőbb ott lenni, egy csomóval rögzítettem az elszakadt kantárt a táska fogantyújára, majd ismét biciklire pattantam. Mondanom sem kell, a csomó minden volt, csak tartós nem. Erre körülbelül tizenöt méter megtétele után jöttem rá, amikor is megismétlődött az elöbbi jelenet. Ez már sok volt. De tudtam, dühöngni most nincs idő, hiszen a halak már várnak rám. Kelletlenül szedegettem össze a trágyagiliszta szökevényeket, és újból összeeszkábáltam az elfáradt hátizsákot, azzal a különbséggel, hogy most duplacsomót alkalmaztam. Ez valamivel erősebbnek bizonyult, újabb malőr nélkül elértem célom. Lepakoltam, és még mielőtt összeraktam volna a szerelékemet, előetetésként egy kis etetnivalót lőttem a kiszemelt, helyre. A gombóc pontosan a kívánt területre repült. Örültem, hiszen tudtam, hogy a pontos etetés meghozza a várva várt amurokat. Ezután a felszerelés összerakása következett. Jó erős pontyozó botot választottam erre az alkalomra, nehogy aztán kifogjanak rajtam a torpedók. Közben egy másik horgász érkezett, aki a szomszédos stég mellett döntött. Én folytattam, a szerelést, horogkötést. Az egyik botommal kész lettem, bedobtam az etetésre, majd kötelességtudóan hozzáláttam a másik felszerelés összerakásához is. Már éppen az utolsó finomításokat végeztem, mikor hirtelen -mint egy meteor- csapódott be a vízbe a kedves szomszéd önetetője. Egyből láttam, túldobta keresztbe az enyémet, hát átkiabáltam neki: Kereszt! Az öreg morgott egyet, de azért kénytelen-kelletlen elkezdte kicsévélni a cájgot, majd miután pótolta a kimállott darát a kosárban, visszadobta a végszereléket pontosan ugyan oda. Üvölteni tudtam volna az idegességtől, de csak azért sem szóltam neki, inkább folytattam a szerelést. Hát alig telik el tíz perc, mikor fölpillantok, és látom ám: a szomszéd fáraszt! Karikába görbült karvastagságú teleszkópos botja. Hitetlenkedve néztem micsoda erővel küzd a hal, már-már azt hittem, hogy stégestül rántja be a bácsikát. Pár perc fárasztás után azonban megadta magát a bestia. Amikor már a part előtt feküdt, nekem szólt át az öreg hogy merítsem meg neki. Hát odamentem, kézbe vettem a halmerítőt, a vízbe helyeztem, és hagytam, hogy a szomszéd szépen belevontassa a hálóba a jó négyfeles körüli amurt. Habár erős kísértést éreztem, hogy letaszítsam a halat a horogról, mégsem tettem, elvégre mégiscsak sporttársak vagyunk, nekünk legalább össze kell tartanunk. A sikeres szákolás után visszamentem saját stégemre, majd megkezdtem a már elkészült végszerelékem horgának felcsalizását. Megpróbálom először a fűzött kukoricát -gondoltam. Kotorászni kezdtem a táskámban, fűzőtű sehol. Eredménytelenül keresgéltem egy darabig horgászdobozomban, mikor hirtelen megpillantottam az elveszett tűt. Felfűztem a három erjesztett kukoricát. A fűzőtűmet természetesem a művelet befejezése után sikerült beejtenem a vízbe a stégen található egyetlen résen keresztül. Mindegy, majd bedobás után kiszedem -gondoltam. A végszereléket az etetésre dobtam, majd elhelyeztem a zsinóron a karika kapásjelzőt. Azonban mikor kényelembe helyeztem volna magam az általam ülőalkalmatosságnak használt fatuskón, eszembe jutott a fűzőtű! Gyorsan szákot ragadtam, és keresni kezdtem a szememmel a víz tetején lebegő műanyag tűt. Á, még nincs messze, éppen elérem -konstatáltam magamban magabiztosan, azzal benyújtottam a szákot. A sikerhez csak pár centiméter hiányzott, hát újra próbálkoztam. Közben a tű vészesen távolodott a merítőháló által keltett hullámok miatt. Na még egy próba… És ekkor hirtelen kapást észleltem szemem sarkából. A karika irdatlan erővel csapódott a bothoz, ami szép lassan megindult a víz felé. A szákot elhajítva futottam botom után, és egy határozott bevágással próbáltam megakasztani a csalira kiéhezett látogatót. Azonban az akasztás pillanatában már éreztem, hogy valami nem stimmel. Megérzésem nem volt téves, ugyanis végszerelékem végén a szomszéd bácsi kosara akadt fönn. Kihúztam az egymásba gabalyodott cájgokat, majd jó ötperces bogozás után –miközben bosszantó sürgetését hallgattam- visszadobtam kosarát a vízbe. A gyors kitekerés után újracsalizásba kezdtem, illetve kezdtem volna, de a fűzőtű… Mindegy, jó lesz az a kukorica a horogra tűzve is! Hamar feltűztem a csalit, majd besuhintottam ismételten az etetésre. Közben az öreg fogott egy másfeles pontyot így hát pakolni kezdett. Egy tízkilós halnak sem tudtam volna ebben a pillanatban jobban örülni, mint az öreg távozásának, hát örömömben végre helyet foglaltam a tuskón, és minden figyelmemet a jelzőre irányítottam, nehogy akár egy kapást is elszalasszak. Azonban a halak egyelőre nem tolongtak a horgom körül. A bácsika viszont időközben felszívódott. Most már tényleg nincs más feladatom, mint a teljes lazítás.
Még a kapások hiánya sem tudott lelombozni, hiszen ki ne érezné jól magát feltételek nélkül egy ilyen festői környezetben? Méla ábrándozásomból telefonom csörgése riasztott fel. Félve tettem fülemhez a készüléket, mert a képernyő kijelezte hogy aki hív nem más, mint a feleségem. Alig nyomtam be a hívást fogadó gombot, máris megzavarta az engem eddig körülvevő idilli csendet..
-Szívem, azonnal haza kell jönnöd, Danikának fáj a feje és mindenáron azt akarja, hogy mesélj neki! Hát nem volt mit tenni, összecihelődtem, felkaptam az összekötözött hátizsákot, felpattantam biciklimre, és nekivágtam az előreláthatólag nehéz útnak.
Hozzászólás
Még nincsenek hozzászólások.
A horgászorsót a III. századi Kínában találták fel. Európában mégis csak a XVIII. század folyamán kezdett elterjedni. A multipikátoros orsót Kentucky állambeli George Snyder órásmester gyártotta le először. Az állódobú orsó műszaki tervét Alfred Holden Illingworth angol úriember készítette el.