Cikk oldal
2008. 11. 30

nacsag: Sanyi és a pergetés

Szeptember eleje van, délután 3 óra. Egész nap az elmúlt hét éjszakái jártak a fejemben. Hej, a Tisza…! - dünnyögtem magamban. Hosszú és szapora sóhajokkal motiváltam a munkahelyi órát, hogy legyen már fél öt, és indulhassak a kikötőbe. A vevők azért jöttek folyamatosan, így valahogy lefoglaltam magam. Persze a kollégáim minden héten többször is kénytelenek végignézni, hogy mi is történt előző nap fényképek formájában. Képzelem mennyire élvezik. Az arcukon néha látom, hogy ez nem normális… Sanyi viszont egyszer elhintette, hogy kijönne velem „csónakázni” egyet, mert biztos szép a Tisza éjszaka, és kíváncsi, hogy mit lehet szeretni ebben a horgászatban ennyire. Most először nem ért rá egyik pecatársam sem, és egyedül nem szeretek vízen lenni, mert az ördög sosem alszik. Odaböktem, hát neki, hogy ma szívesen megmutatom neki, hogy „mit jelent nekem a pergetés”. Kisebb meglepetésemre azt mondta rendben. Van egy kis dolga, de aztán mehetünk.
Este 7-kor találkoztunk a kikötőben. A motor hamarosan duruzsolt, és mi a naplementében szeltük a szőke folyót sodrásnak felfelé. Sanyi hanyatt fekve élvezte a kellemes szellőt, ami nekem egyáltalán nem a „Dolce Vita”-t juttatja eszembe, hanem az alkonyat közelségét. Egy bő óra alatt odaértünk az első horgászhelyre, egy bokros rész elé. Pompás esték jöttek sorra egymás után az elmúlt héten, ezért résen voltam, és egy tartalékbotot bekészítettem, hátha a cimborámban mégiscsak felébred a vadászösztön. De persze, az én botom után a neki szántat is felszereltem. A sötétség eközben lassan körülölelte a facsónakot. Szerelés közben beszélgettünk, és ekkor derült ki számomra, hogy Sanyi még sosem pecázott, nemhogy pergetett és legkevésbé éjszaka. Gondoltam, hogy nem lesz ez egy egyszerű meccs. Az orsó működése és használata, is benne volt az első leckében. Először én választottam neki csalit, egy 7cm-s csörgős felszíni wobblert, hogy könnyű legyen eldobni, és tudja, hogy a csali épp hol jár. Sanyi első dobása, kb. 60 fokos szögben repül, majd csobban, vagyis csobbanna, de csak halk susogás hallatszik a parti bokor felől… Ekkor a szemem az égnek meresztettem, majd szapora szőke nős pislogással próbáltam hirtelen jött mérgem elhessegetni. Persze a csali odaragadt rendesen, súly fel, első pálya tönkretesz.

- Rendben Sanyi, akkor most kapsz egy kisebb csalit, ami nem repül ennyire, és a meder felé dobálj, amíg nem érzed biztosnak a dobásokat rendben?

- OK.

A következő hely nem volt messze, és pár perc múlva repültek is a virgonc egérutánzatok a vízbe. Néhány dobás után az első kapás Sanyinál jelentkezett, csak ő nem vette észre! Az egyik gyertya alakú bedobás után kb. 2 másodperccel hatalmas durranás hallatszott. Sanyi még a felkapó kart kereste, és kb. 6-8 méter laza zsinór a cucc érzékenységét nem túlzottan javította. Halkan közöltem vele, hogy kapása volt, mire ő mély őszinteséggel kérdezte: Tényleg? Azt nem is mondom, hogy olyan csalira volt akciója, amire nekem még soha… De örültem, hogy hal lesz ma este is, és meg tudom mutatni a kollégámnak, hogy milyen is az én gyönyörű Tiszám legszebb arca.
Egy bő negyedórás eseménytelenség következett, ami egyáltalán nem unalmas dobálással telt, mert jól ismerem a helyzetet, legtöbbször minden előjel nélkül felrobban a víz, az ember szíve egy pillanatra megáll, és a bot már rándul is a kézben. Az adrenalin ekkor az egekbe szökik, és ez az, amit lélegzetvisszafojtva vár minden pergető az ilyen estéken. Ez a felfokozott állapot a mi doppingszerünk. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mikor egy mesterlövész bemérte áldozatát, és az ujja a ravasz előtt remeg, és csak a jelre vár. A „tűztigris” színű csodám borzolta komótosan a tükörsima felszínt. Érzékeim ki voltak hegyezve arra, hogy bármikor jöhet az akció. A csónaktól kb. 5 méterre bekövetkezett, amit nagyon vártam, nagy durranós robaj rázta meg a közeli ártéri erdőt, majd egy bot hangja suhant, és utána két fröccsenés, majd csend, amit néha az orsófék ciripelése szakított meg csupán. Sokat nem kellett pumpálni a halon, ezért néhány tiszteletkört tett a csónak előtt a termetes balin. A csali ki sem látszott a szájából, nagyon szépen akadt. Megmértem és pontosan 50 centi hosszú volt. Néhány fénykép után visszaengedtük. Sanyi most szembesült először a természet vadságával a vízen. És az érdeklődéséről a szituációval kapcsolatban láttam, hogy ez mély benyomás volt számára. Folytattuk a tekergetést, az akciók sorra jöttek nálam és fogtam két méretes forma balint az aznapi favorit csalival. Sanyi addigra egyre magabiztosabban kezelte a halfogó készséget, és próbálgatta a csalikat sorban. Ahogy ő hívta őket: A zörgőset, a metálhalat, és a narancsot. Odaadtam neki a tuti „tűztigris” csalimat. Az idő telt és egyre másra jöttek az események. Épp fürkésztem a bokrokat, hogy hova dobjam a következőt, mikor a hátam mögött az ismerős hang hallatszott. Sanyinak rávágása volt ismét! Izgatottan mondta is abban a pillanatban, hogy: - Meghúzta a botot a kezemben! Sajnos nem akadt, de a harci lázat fenntartotta botcsinálta pergetőtársamban is. Egy bő félóra múlva, megtört a jég: Fröcsögés, bevágás, majd kicsit hangos izgatott kiáltás: Szerintem megvan! Azonnal felálltam a csónakban hogy segítsek. A hal furcsán fröcskölt fárasztás közben, és kiemeléskor kiderült miért. Egy szépségdíjas jásszal futott össze Sanyi, amit bizony egy kicsit meg is irigyeltem tőle. 40centis, és 1,6kg volt. Szokásos fényképek után a visszaengedés az elejtőt illette, és ő is át tudta érezni ezt az örömöt. Szaporán gratuláltam első pergetett halához. Kézfogás után visszaültünk a csónakdeszkára, és csak dobtuk, és újra dobtuk a csalikat az ígéretesebbnél ígéretesebb helyekre. Ezután jött egy siheder balin nekem, majd egy jó ideig csend vette körül a csónakunkat. Egy óra múlva megint nem én voltam a történések középpontjában. Fröccsenés hallatszott barátom csalija körül. Bevágott! Hirtelen a hang felé fordultam, és a sötétségből felsejlett, egy világosabb folt, amely sodrással felfelé indult el, és folyamatos csobogás kísérte. Hát ez nekem gyanús volt. Amikor suhogást is hallottam a szürkeség felöl a kételyem elmúlt. Biztos voltam benne, hogy valami vízimadarat akasztottunk. Már akkor kaján vigyor volt az arcomon, főleg mikor meghallottam, hogy ez nagyobb lesz, mint az előző hal. Csak akkor fagyott le a mosoly az arcomról, amikor a törpegémet akartam megszabadítani prédájától, ami bizony kifogott rajta. Az egyik ujjpercébe akadt a horog. Szerencsére nem volt nagyon harcias, így egy-két csőrkoppintással megúsztam a segítségnyújtást. Hát ez a kaland nem mindennapi, főleg az első horgászat alkalmával, így persze kapott tőlem, hideget, meleget szegény Sándorom. Miután megnyugodtak a kedélyek, és megbeszéltük, hogy valószínű a gémet is becsapta a csali és megragadta azt, de a drilling tuti meglepte.
Továbbálltunk. Már későre járt, és a kikötő is közeledett, úgyhogy egy kis csalitesztelésbe fogtam. Cserélgettem sorra a „nyeretlen kétéveseket”, és az „ide jónak kell lenni” csalikat. Néhány eseménytelen csere után csatoltam fel egy 9 centis poppert, amely már több szép halat is adott nekem. Bedobtam, és rántottam rajta egyet, de nem szólalt meg, még egyet pöccintettem, de akkor sem. Abban a pillanatban egy dörgedelmes rávágást kaptam, majd csend. A hal azonnal a mélybe tört! Végre egy harcsa! Reméltem, hogy jól akadt, mert a harcsa trófeaértékű. Rövid erődemonstráció után éreztem a farokcsapásait, és már a csónak körül próbált védekezni. Mikor felbukkant láttam, hogy a hasi horog jó vastag húst fogott a szájszélben, tehát aggodalomra semmi ok. Grippel emeltem ki a vízből, így azonnal meg is tudtam mérni a méreteit. A hossza 68cm volt, és pontosan 2,5kg. Bizony nagy volt az örömöm, kattant sorra a vaku, majd fröccsent a víz, és a harcsa már úszott is tovább. A nagy örömre kifújtam egy kis füstöt magamból, majd odaböktem Sanyinak,

- Szerintem lassan mennünk kéne, holnap is dolgozunk…
- Miért mennyi az idő?
- Hát nemsoká fél 3 van.
- Hű, tényleg? Azt hittem kb. 11 óra lehet.
Na ekkor bizonyosodtam meg, hogy ideiglenes horgásztársam bizony minden percét élvezte az utóbbi néhány órának. Azóta ha beszélek arról a munkahelyen, hogy mi történt a vízen, már nem kapok olyan szövegeket, hogy, biztos más halával fényképezkedek, és hogy ugyanazokat a fotókat hozom újra és újra. Sanyi azóta teljesen más ábrázatot vág, és látom a szemén, hogy átérzi a történetet, és tudja, mit is szeretek ebben.
Hozzászólás
solyi2009.01.03.Minden elismerésem . Az írás lenyűgöző.Könnyfakasztó részletek,izgalmas olvasmányos.Ne hagyd abba! A pergetést!Az élménybeszámolóidat!Rajta vagyok!BUÉK ,solyi.
pibalazs2008.12.01.Grat, jó kis beszámoló volt.
 
A világ halfajokban leggazdagabb családja a pontyféléké, 1500-nál is több alfajt számlál. Megtalálhatók a trópusi- és mediterrán égövben éppúgy mint a sarkvidéken túli édesvizekben. Eredetileg Afrikában, Európában, Észak-Amerikában és Ázsiában voltak őshonosak, mára azonban a mesterséges telepítéseknek köszönhetően az összes kontinensen fellelhetők.