Cikk oldal
2008. 11. 30

Laciapu: Csendes eső, nagy széllel

Az elmúlt hetekben ismételten sikerült többet dolgoznom, mint egy átlagos embernek, de az ismerőseim azt állítják: ennek manapság csak örülni lehet. Tudván-tudom, hogy igazuk van, de amit a szívem mélyén érzek azt, senki nem tudhatja. Szinte már a munkám minőségét veszélyezteti, hogy a gondolataim egyre sűrűbben kalandoznak el egy kellemes horgászat, egy barátságos környezetű horgászvíz felé. Miért? Mert már egy hónapja nem volt horgászbot a kezemben! Szörnyű dolog!
De végre holnap egy igazi szabadnap. Megígérem, hogy napkeltétől napnyugtáig nem is gondolok semminemű munkával kapcsolatos dologra. Szokásomhoz híven felkészülök az elkövetkező nap megpróbáltatásaira. Átnézem a régen nem látott felszerelést, beállítom a telefonom ébresztőre, amit hétköznap soha nem teszek meg, mert úgyis mindig időben ébredek. De a horgászás egészen más, onnan nem késhetek el holmi elalvás következtében.
Jelez az ébresztő!
Ki sem bírom nyitni a szemem, olyan szinten fáradt vagyok, megmozdulok, szinte izomlázam van az elmúlt időszak feladataitól, de mindez kit érdekel! Katonásan kipattanok az ágyamból, gyengéd csókot lehelek a még alvó feleségem homlokára, s már hörpintem is a kávét, ami talán életet lehel belém. Alig egy óra a pakolás és az út együtt, mert szokásommal ellentétben sietek. De vajon miért? Hová? Magam sem értem, hisz kikapcsolódni, pihenni akarok, nem pedig rohanni, mint hétköznap.
Végre!
Kint vagyok a szabadban!
Vizet látok, madárcsicsergést hallok.
A tőlem már megszokott, és egy-két horgásztársam által kritizált készülődés következik. Számomra közel egy óra, mire a csali a meder felé veszi az irányt. Kivéve, ha a sietős készülődés közepette a csontis vödrömet fel nem rúgom, mert sajnos már előfordult velem. A szertartás legfontosabb mozzanata a horgászhelyem megtisztítása az előző „sporttárs” (magamban csak egyszerű embereknek hívom őket, nagyon egyszerűeknek) után. Csak ezt követően jöhet a match botom összeszerelése, etetőanyag keverés, mélység mérés.
Ha a haverokkal, vagy barátokkal közös horgásztúrát szervezünk az esetek szinte száz százalékában ők már régen horgásznak, én meg csak „molyolok”, mondják. Természetesen ez engem, egy cseppet sem zavar, teszem a dolgom, ahogyan szoktam.
Ismét csak egyetlen bot a felszerelésem, kiegészítve a zsinórjelölővel és horogkiszedővel. Kihangsúlyozom, amatőr horgász vagyok, horgászni nem tudok, csak szeretek, de azt nagyon.
De végre suhintok a négyhúszassal, a mélységméréskori jelölésig húzom a zsinórt, felteszem a szemüveget, mert hiába olyan nagy az a fránya wagler közelről, a vízbe dobva alig látom, úgy kedveli a hűsítő fürdőzést és nyakig mártózik. Ha neki így esik jól, hát legyen.
Nem sokáig kell tétlenül szemlélődni, türelmetlenül várni. A vékonyka antenna hirtelen eltűnik, s mivel a bot, szokás szerint a kezemben van, azonnal reagálok. Megjött az első vendégem a terített asztalhoz, egy bodorka személyében, s szinte ugrok egyet örömömben, mert hosszú idő után ismét halat tarthatok a kezemben. Gyors horogszabadítás után már engedem is vissza és legalább annyira örül a szabadságának mint ahogyan én a mai horgásznapnak. Nincs időm elmélkedni szerencsére, mert egymás után jönnek az apróságok és szórakoztatnak, mintha csak fizettem volna nekik érte. Közel egy óra alatt már vagy a negyvenedik jelentkező jön, váltva bodorka, dévér, kárász.
Most egy kis szünet következik, már legalább öt perce semmi, pedig nagyon ügyelten a csali helyes pozicionálására. Sebaj, addig elfogyasztok egy szendvicset, amit az én kis feleségem minden horgászat előtti estén elkészít nekem, s a szendvicsek mellé szinte minden alkalommal kis cédula is kerül valamilyen kedves mondattal, vagy idézettel. Miközben falatozgatok a fél szemem természetesen az úszón van, de gyanúsan nagy a csend. Most kapom csak fel a fejem, hogy az etetésem fölé, meglehetősen nagy területen falevelek hullottak a felerősödött szél következtében. Már húsz perce semmi mozdítás. Mi történt? De egyszer csak újra beindult a haláradat. Megint félóra intenzív szákolás sorozat, majd ismét szünet. Nem értem! Mi van itt? De a harmadik hullámnál rájöttem a feladvány megfejtésére! Nagyon régen horgászom, de ilyenre még nem figyeltem fel soha: Jött egy erősebb szélhullám, teleszórta a vizet falevéllel és a viszonylag sekély vízből elmenekültek a halak, majd a felszínről az áramlás elvitte, letisztult és visszajöttek a pikkelyesek.
Vagy mégsem igazolódik a megfigyelésem?
Most falevél sincs, meg hal sem. Nagyon gyanús.
De nagyon hamar rájöttem a titok nyitjára, mert az antenna nagyon lassan, óvatosan kiemelkedett a vízből, már-már olyan érzésem volt, hogy meg sem áll. Ekkor hirtelen irányt váltott, s én, aki csak bambultam alig bírtam időben a kezembe venni a pecabotot, hogy reagáljak a történtekre. De szerencsére a bevágással nem késtem el és márt sírt is az orsó, mert elhagyni készült Őt társa, a tizenhatos zsinór. Minden idegszálammal, minden tudásommal azon voltam, hogy e meghitt kapcsolatot fenntartsam, majdnem hiába. A damil csak fogyott, csak fogyott, a vendégem pedig csak nyargalt amerre akart. Szinte tehetetlennek éreztem magam néhány percig, majd sikerült jobb belátásra bírnom, irányt változtatott. Szerintem eltelt vagy tíz perc mikorra úgy éreztem sikerült átvennem az irányítást, diktálni a tempót. Eltelt még legalább tíz perc, de nem tudom, kivel állok szemben, viszont a tiszteletkörök egyre kisebbek, így előkotortam a versenymerítőt, beáztattam. Próbáltam a vendégemet rávenni egy kis szákközeli úszkálásra, de amit ekkor láttam rádöbbentett arra, hogy nem kell foglalkozni a horgásztársak cinikus megjegyzéseivel, miszerint fölösleges két merítőt készenlétben tartani, mert úgy sem fogok egy bottal és egy horoggal egyszerre két halat.
Nem is. De ha most nem lenne a kezem ügyében a nagy pontymerítő, megnézhetném magam az biztos, mert semmi esélyem nem lenne közelebbről megismerkedni e remek nyurga úrral.
Szó, ami szó, azonnal eldobtam a kicsi merítőt és kapkodtam a nagy után, mint egy fuldokló a mentőövért, miközben minden idegszálammal a fárasztásra koncentráltam. De a türelmem meghozta gyümölcsét, öt kiló harminc deka, gyönyörű, egészséges nyurga. Szerencsém volt, sehol egy akadó, sem közeli nádfal.
A gyengéd mérlegelés után elköszöntünk egymástól és én nagyon gyorsan pakoltam, mert mire a nyurgával kiegyeztünk egy döntetlenben elkezdett szemerkélni az eső, de olyan rettenetes széllel, hogy vitte a csalis és etetőanyagos vödrömet is.
Mire sikerült az autómat elérni, már az alsóneműmből is csavarni lehetett a vizet.
A kocsiban átöltöztem, megtörölköztem és maximálisra állított fűtéssel indultam hazafelé, vidáman fütyürészve, hisz remekül sikerült a mai nap, jól szórakoztam.

Hozzászólás
Még nincsenek hozzászólások.
A vicsege a kecsege és a viza keresztezéséből születő hibrid, melyet az 1970-es években tenyésztettek ki a szarvasi Haltenyésztési Kutató Intézetben.