Cikk oldal
2008. 10. 27

horpett: Engem nem szeret a Tisza....



Engem nem szeret a Tisza...

Alig tíz éves - tehát még aránylag rövid - horgász pályafutásom alatt volt szerencsém szép és romantikus, sőt vadregényes helyeken és "kultúrgödörben" is űzni ezt az általam nagyon megkedvelt időtöltést.
A dunai márnázások a zsákmányon túl böhöm ólommal megnehezített vastag zsinórról, beakadásokról és szerelésről , a partszéli köveken végzett süllőzések és "jaszkózások" pedig csúszkálásról meg egyensúlyozásról is szóltak, de a tiszai kirándulásaim és portyázásaim azok a teljes "halatlanság" és sikertelenség jegyében teltek el.

A "kultúrgödrökön" végzett pontyozásaim, kárászozásaim nem múltak el anélkül hogy ne kellett volna távozáskor a zsebembe nyúlni fizetés miatt, és jó párszor egy kicsit a kapunál még el is időztem, hogy minél többen irigykedjenek zsákmányom miatt...., de hát ez "horgászi" gyarlóság, igazán szükségünk van sikerélményre.
És ezt a Tisza - ezt a sikerélményt - ez idáig makacsul megtagadta tőlem.

Pedig próbálkoztam jó párszor, jó pár helyen, sajnos csak vizuális emlékeim maradtak, amiből bizony nagyon de nagyon hiányzott a hal(ak) felett aratott győzelem...
Számomra egyszerűen feledhetetlen marad az a lelket-melengető magány-érzés, amit az atkai Holt-Tiszán éreztem, amikor a tökleveles szélét próbáltam faggatni, vagy az őszi verőfényben valószínűtlenül színes mártélyi Tisza, amikor kerestem, kerestük a jó süllőző, vagy csukázó helyet...
Semmi, de semmi, pedig helyi ismeretekkel felfegyverzett "reiseleiterünk" is volt aki a csónakjával vitt el a tiszacsegei szakaszon egész idő alatt azzal bíztatva, hogy a "múltkor itt", meg ott, és akkor, és alig bírtam vele..., szóval előadta az egész sikerdús helyhez kötődő horgászmúltját, de bizony a karzsibbasztó ladikázás maradt csak, zsákmány semmi, de semmi.

És hogy engem nem szeret a Tisza, hát Istenem, hajlamos az ember arra, hogy tapasztalatlanságát, bénaságát okolja a "betlisorozatért", de bizony a profik sem jeleskedtek, ha én is ott voltam...., kivéve két esetet, amit el kell hogy meséljek.

Mindkettőnek főszereplője a tiszai csuka és jómagam.

A korábbi történet:
Baráti társasággal mentünk több napos horgászatra a Solymos-ér befolyásához (Kisköre alatt, pont a 398-as folyamkilométer) csukázni.
Horgásztársaim olyan helyismerettel rendelkeztek, hogy szinte visszaköszönt Nekik a vízparti tuskó, vagy bedőlt fa. Gondos oktatás, szerelés-szemle előzte meg a kishalas csali bevetését - ne dobd, csak ejtsd oda a kilátszó csök mellé -, és elkezdődött a nagybetűs horgászat.
A botspiccem ideges bólogatással zsákmányt jelzett - hagyjad, had’ nyelje, várjál ! -, idegborzoló várakozást követően erőteljesen, de nem vadul bevágtam - megvan !!! - és kezdetét vette az a tenyérbizsergetős, adrenalinnövelő fárasztás, ami az egész horgászat sava-borsa.
Fárasztok, vigyázok, de hiába, halam egy óriási bukfenccel szakít, - és elmegy.
A társaság élénk kiértékelése szerint nem vétettem hibát, de a 30-as zsinór bizony elszakadt, nem véletlenül, hiszen tapintással lehetett érzékelni, hogy bizony szálkás volt az előke feletti főzsinór szakasz.
A balsikerem mentoromat egy kis tviszterezésre ösztönözte tíz-húsz méterre tőlem , és harmadik, negyedik dobása után szákosért kiabált, - hát kifogta azt a csukát amit én 10 perccel korábban akasztottam meg ! Bizonyítékként a szájából kilógott a drótelőkém, rajta egy kis damillal, ólommal....
Hiába: Ő tiszai ember volt, Neki megadta magát a halam, tőlem meg sikeresen elmenekült.

A másik esetem Tiszacsegén történt. Egy egész napos -mondanom sem kell talán - sikertelen túrázást követően mintegy levezetésként a pontonról el kezdtem kishalat fogni kölcsönkapott vékony kis bottal, semmi kis zsinórral, pici horoggal és egy szem csontival.
A apró kis búzaszeműek jöttek is rendesen, a vízbedobált ételmaradványok terített asztalán vígan csemegéztek, én meg csak kapkodtam őket egészen addig, míg a horgom valamibe belekadt.
Kétségbeestem, hiszen nem az enyém volt a cejg, és beszakítással tönkretenni nem akartam más szerelését. Kiabálásomra jött is a gazda, mit ne mondjak boldogan nyomtam a kezébe a botot, mondván szabadítsd ki Te, szakítsd be Te, a tiéd.
Erőteljesen meghúzta a zsinórt amit én nem mertem megtenni - hát ezt követte egy jó félórás harc a horgon vergődő több mint öt kilós csukával, ami végül is megadta magát.
Neki !, és nem nekem !
A gyönyörű tigrispofájú láttán az irigységtől az epém azonnal elfakadt, de mint tudjuk, a bátortalan harcos nem érdemel győzelmet.

A Tisza megint lenyomott nekem egy jókora "tockost" - hát nem és nem jön össze.
Pedig szeretem, Isten bizony szeretem, tisztelem is de már félek attól a sikertelenségtől ami rám ott vár.

Még annyit: még nem mertem igent mondani a Tisza-tavi téli csukázásra szóló meghívásra. Pedig beszereztem már a meleg csizmát, termo-alsót, mindent, csak még az igenlő válaszom hiányzik.
Merjek igent mondani ?
Ezek után ?


Hozzászólás
Wattila2008.10.30.Horpett!
Otthon a kanapén ülve még soha, senkinek sem sikerült:)
Mondj 1szerűen igeneket! :))
nandi2008.10.28.Merjél ! Ha mégsem fognál, (amit kétlek) akkor is csodálatos élményekkel térsz haza !
 
A hím kecsege 4-5 évesen, míg a nőstények csak 5-6 éves korukban érik el az ivarérettséget. Mivel az első években ez a faj igen gyorsan fejlődik, gyakran előfordul, hogy hamarabb eléri a kifogható legkisebb méretet (45 cm), mint a szaporodóképes állapotot. Így számos esetben előfordul, hogy még az első ívása előtt kifogják vizeinkből.