A csomótűrés most egy kicsit a műfaji határokat feszegeti, igaz, lehet, hogy sikertelenül, ezt kénytelen vagyok előrebocsátani. Most, amikor a standup comedy hódít, kicsit régimódi a klasszikus kabarétréfákkal előjönni, pláne egy botcsinálta szerző számára...

Megvallom őszintén, amatőr ornitológusként már kiskoromban vágtam, hogy ha kék vércse, akkor Ohat. Homoki Nagy István nem véletlenül itt forgatott róluk filmet, mára viszont már csak néhány költő párt találni a varjúfészkekben. Varjút is alig. Pedig az ohati erdő olyan védett terület, ami magát is képes megvédeni.

Az a jelenet mindenkinek megvan a Brian életéből, amikor a Júdea Népe Front azt tervezi, hogy elrabolják Pilátus nejét, és mindeközben a gyűlölt római birodalmat szapulják, ami mindent elvett, de nem adott cserébe semmit?

Ugyan ki foglalkozott régebben ilyenekkel, hogy most van-e szakálla a horognak vagy nincs. Sőt. Ha úgy tűnt, hogy megsérült az a kis tüske, már cserélte is le a magára valamit is adó horgász, mivel tudta, hogy halvesztéshez vezethet az egyszerű, csupasz, borotvált horog. Sérült! Nem sportos, sérült.

A Tisza-tó rendre méltatlanul kerül a híradások középpontjába, és a legritkábban pozitív kontextusban, jellemzően inkább úgy, ami ránk horgászokra nézve égő. Nem kell, hogy minden egyes horgász magára értse, de hát azok, akik abból tudnak erényt és előnyt kovácsolni, hogy „a horgász”-t képesek azonosítani egy-egy jelenséggel, nos, azok úgyis megteszik az „egykalapalávevést”, meg a csúsztatást, mellébeszélést és hasonló mismásolást. Mert a horgászok… Azok olyanok ám, hogy… Na, hát úgyis tudjátok… olyanok.

Hálás dolog írni egy nappal az év legnagyobb ünnepe előtt, hiszen akkora, és annyi magas labda van ilyenkor a levegőben, mint törhetetlen műanyaggömbök a mindenki-karácsonyfáján...

Bizony, nehéz szembesülni olyan dolgokkal, amiket valahol az ember a lelke mélyén érez, de mégis reménykedik, hogy nem igaz. Esetleg tologatja a határidőt, próbálja odázni, mert tudja, hogy amikor eljön az a bizonyos pillanat, akkor csak csalódás jut, és pofára esés.

Már sokszor leírtam, hogy a pogányi, az egyik kedvenc vizem. Azt is leírtam, hogy nem azért mert én az ilyen jellegű tavakért rajongok – mindeközben persze egyáltalán nem nevezhető csúnyának, és a méret is relatív, a tíz hektár már nem nevezhető klasszikusan kicsinek, különösen az egyre terjedő apró horgásztavak korában.