A Tél kihúzta magát, felállt a móló köveire, és átkarolta a mellette toporgó Januárt.
– Most már mehetsz, testvér. Igazán mindent megtettél értem, még az utolsó napokban is. Köszönöm…

Ha már a második fejezetben az invazív növényevőket említettük, szólnunk kell az angolnáról is – immár új oldalon. Megjegyzem, több ok miatt sem lehet a busával vagy amurral egy lapon emlegetni. Elsősorban azért nem, mert kifejezetten jó ízű halról van szó (bocsánat, tudom, ez nagyon szubjektív vélemény volt; az amur is finom…:-), másrészt a telepítéseket megelőzően is előfordult a Balaton vízrendszerében, harmadrészt pedig azért nem, mert elsősorban közvetlenül, és nem közvetve okoz(ott) nehezen gyógyuló sebeket a tó halfaunájában. 

Az előző két részben foglalkoztunk a tó és halfaunájának kialakulásával, változásaival, valamint a balatoni „haltalanság” okai közül a legális halászat anomáliáit jártuk körül. Egykori tanárom, Ruttkay András szavaival élve: mákhéjban. Most folytassuk a sort: lássuk, milyen további tényezők szabályozzák a Balaton halállományát. Továbbra is mákhéjban.

A tó horgászait manapság erősen foglalkoztatja ez a kérdés, amire sokféle válasz adható. A válaszok sokszínűsége eredendően a válaszadók sokszínűségétől és elkötelezettségétől is függ. Tehát nem kell csodálkozni azon, ha merőben más válaszokat hallunk egyazon kérdés kapcsán.

Szerencsésnek mondhatom magam, legalábbis ami a horgász-sorsomat illeti. Eszmélésem első pillanatai szinte ösztönszerű kapcsok a Balatonhoz, gyermekkorom is ezer szállal kötődik hozzá. Azokban az időkben múlattam a nyári szünidőket a partján, amikor több volt a hal, mint a víz; amikor még a fagyasztóláda luxuscikknek számított, és a halra nem materiális értékként tekintettünk. Ráadásul kezdetleges felszerelésemmel is több halat foghattam, mint manapság a legjobbakkal.

Hirtelen lett vége a csalfa tavasznak. Néhány napja még egy szál pólóban nézegettük fiammal a szomszédban kinyílott ibolyákat, melyek lila ruhája ma reggelre bizony „kékre fagyott”, és lekókadt a kopott-zöld levelek mellé. A pocsolyák is illedelmesen összekapták magukat a váratlan hidegre, a tanya előtt álló vérmogyoró maradék levelei pedig egyszerű zuhanással – kerülve minden jobbra-balra libegést – hullottak a deresedő fűre.

A Balaton, akár egy uszoda feszített víztükre, csendesen készülődik körülöttem nyugovóra. Szinte mozdulatlanul. Illata, mint az itt-ott felvillanó fenekeszegé, őszülő haja ökörnyál-uszadékok fonott csokra, miközben a keszthelyi horizont környékét bíboros giccsé pingálja ecsetével az alkony.

Elméletileg vége a nyárnak. Ezt onnét tudom, hogy ma délután fiam pakolni kezdte iskolatáskáját, és hirtelen valami nagy, már régen várt nyugalom szakadt a Balaton-partra. A gyakorlat azonban még nem ezt jelzi: harminc fok napközben, igazi strandidő. A szigeti vénasszonyok érdeklődésemre egyöntetűen leszögezték: ez még nem az ő nyaruk!